2012. április 16., hétfő

Pingi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ping-pong labda, akit bármily meglepően hangozzék is, Pinginek hívtak! Miután megesett vele is az, amit az embereknél születésként emlegetnek, azaz, hogy legyártották, Pingit sok másik társával együtt becsomagolták, bedobozolták, felpakolták egy teherautó rakterébe, majd hosszú hányadtatások után egy áruház polcára került.
A kalandos kezdetet ezután hosszú, eseménytelen időszak követte: Pingi csak csücsült a helyén, és várt. Olyan hosszú ideig várt, hogy már a hátsó fele egészen elzsibbadt a nagy semmittevésben. Sóhajtozott is folyamatosan:
- Jaaaj, óóóh, mily jó volna, ha végre történne valami, bármi!
Az érdekességet csupán az jelentette a kis golyócska életében, amikor Albert, a polcáért felelős árufeltöltő hetente egyszer ellenőrizte, s ha kellett pótolta az éppen hiányzó cikk-társakat. Ilyenkor Pingi meglökődött, gurult pár kört s így megmozgathatta elgémberedett tagjait.
Aztán végül eljött a várva várt nap a kis labda életében. Szokása szerint unottan üldögélt –más dolga nem lévén-, s épp egy nagyot ásítani készült, amikor megragadták és nem valami gyengéden egy bevásárlókocsiba lökték.
- Kipp-kopp! Kipp-kopp, kip-kop….– landolt zörgősen a kemény kocsialjban. – Ajjaj! Hová vihetnek? Mi lesz velem?

Miközben próbálta megfejteni, mi zajlik körülötte, vékony gyerekhangot hallott:
- De szép fehér színe van, és milyen helyesen pattog! Mancsi biztosan nagyon fog neki örülni, és jót játszik majd vele!
Pingi erősen törni kezdte a kobakját, mert bár nevezték már korábban üresfejűnek, nem volt ő buta! Abból, amit a fiúcska mondott, nyomban kitalálta, hogy az a fehér, helyesen pattogó valami, csakis ő lehet!
- Nahát! – lepődött meg – Valaki játszik majd velem? Vajon, ki lehet ez a bizonyos Mancsi, és milyen lesz a játszótársává válni?

Pingi izgatottan, szép reményekkel telve érkezett meg új otthonába: Gézuka -,merthogy útközben az is kiderült, így hívják a kisfiút- és szülei bevitték őt a házukba, és hamarosan megtudta azt is, kinek a játékául szánták:
- Maancs, Maancsiii! – hívogatta Gézuka a valakit, akiről kiderült, hogy nem más, mint egy aranyos kis kölyökcica.
- Miaúúú, miaúúú! Híívtál, kisgazdám? Itt vagyok, s nagyon örülök, hogy megjöttél! Talán hoztál nekem fincsi tejecskét? – nyávogta Mancsi kíváncsian, persze macskanyelven, és hogy kifejezze ragaszkodását, rögtön a fiúcska lábaihoz dörgölőzött.
- Nézd csak meg, cicuskám, mit adok én neked?
Gézu ölbe vette kismacskáját, gyengéden megsimogatta, amire Mancs hálás dorombolással válaszolt. Hirtelen, valami fehéret látott megvillanni, s ösztönösen utána vetette magát. Megérintette, ettől az a valami olyan gyorsan gurult tova, hogy a kiscicának feltétlenül követnie kellett! Próbálta megfogni, először puha manccsal, majd kieresztve karmocskáit, de sehogy sem sikerült neki, csak annyit ért el a kísérleteivel, hogy mindig arrébb gurította a kis fehér golyót, aminek vad kergetőzés lett a vége!
- Segítsééég, segíítsééég! – kiabálta Pingi kétségbeesetten.

Végül vagy 5 perc fogócska után Mancs előrelendült, s egy ugrással utolérte Pingit. Szorosan magához szorítva, érdeklődő tekintettel méregetni kezdte, mit is fogott tulajdonképpen? Hirtelen nagyra tátotta száját, hogy éles fogacskáival megharapdálja s rózsaszín nyelvecskéjével megízlelje zsákmányát. Ekkor furcsa dolog történt: vadászatának tárgya elrugaszkodott tőle, és felháborodva kettőt koppintott a cica orrára:
- Kipp-kopp! Nesze, rossz cica! Ezt megérdemelted! Engem akarsz te elfogyasztani? Hát nem látod, hogy nem ennivaló vagyok, hanem a játszótársadnak szántak? Így bánsz te a pajtásaiddal? Egy kis fogócska, aztán egy kis bendőbe bebújtatócska? Mondhatom, szép viselkedés!
Szegény cicus, elszégyellte magát, főleg, hogy közben rájött egy műanyag golyócska valóban nem lehet valami ízletes falat egy macska számára. Kis gondolkozás után bocsánatot kért Pingitől.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek, én csak… nem tudtam kiféle, miféle vagy és miért ajándékozott nekem a kisgazdám. Már látom, hogy veled igazi szórakozás, móka lesz az élet, lehetnénk mostantól barátok?
- Persze Mancs, és ezentúl szólíthatsz Pinginek! – válaszolta a labda barátságosan.

Gézuka az egész dologból annyit vett észre, hogy Mancs és a ping-pong labda onnantól fogva elválaszthatatlanok lettek, tehát az ajándéka bevált, és igazi örömet vitt kiscicája mindennapjaiba! A kisfiú ugyan nem tudhatta, hiszen nem értett sem macska-, sem ping-pong nyelven, de az „ajándéka” épp úgy örült Mancsnak, mint amennyire Mancs őneki!
Pingi többé sosem unatkozott, százszor annyit gurult egy nap alatt, mint egész addigi léte során! Élvezettel pattogott, szeretett fogócskázni és boldogan vackolta be magát esténként barátja puha szőrméjébe, hogy vele együtt nyugovóra térjen.

Ilyen játékosan telt-múlt az idő, mígnem egy napon Gézu bekapcsolva hagyta a tévét a nappaliban, ami még nem lett volna érdekes, csakhogy most az ajtót is nyitva felejtette maga után, ilyet máskor sose tett! Szülei megtiltották, hogy a cica a nappaliban tartózkodjon, féltették ugyanis drága, vadonatúj kanapéjukat a csintalan macska éles körmeitől.

No, meg is történt a baj!

Pingi és Mancs felhevülten kergetőzve begurult, illetve beszaladt a tárt ajtón, ami a huzattól –merthogy az ablak is nyitva maradt- bevágódott mögöttük. Az ajtócsapódás zaját hallva mindketten megtorpantak, abbahagyták az önfeledt fogócskázást, és megilletődötten néztek körül: itt még nem jártak! Ki – ki gyorsan megtalálta, ami őt érdekelte az új környezetben: Mancs azonmód a körmeit kezdte élesíteni, többször végighúzva azokat a Gézu szülei által olyannyira féltett bőr ülőgarnitúrán, Pingi pedig a TV-t bámulta, ámulva! Éppen egy asztalitenisz –bajnokság döntőjét sugározták, a HAK (Helyi Asztalitenisz Klub) –ból s a meccs végeztével a győztes fél így nyilatkozott:
- Köszönöm a rajongóimnak, hogy bíztak bennem! Én pedig bíztam az arany ping-pong labdában, melynek köszönhetően a versenyt megnyerhettem! Ilyen ruganyos, ilyen jó minőségű versenylabdával még sosem játszottam! – azzal magasba emelte az aranyborítású bajnoklabdát, mire a nézőtér hatalmas tapsviharban tört ki.
- Éljen az arany bajnok ping-pong labda! Hurrá!
Pingi, ahogy nézte az adást, hirtelen ismét unalmasnak érezte saját sorsát. Óh, ha ő is bajnok ping-pong labda lehetne! Óh, ha őt is százan ünnepelnék, az volna csak az igazán csodás élet!

Még akkor is sivárnak érzett sorsán, és a bajnok labda fényes pályafutásán elmélkedett, amikor Gézu szülei éles sikollyal vették tudomásul Mancs kanapé-pusztító ténykedését.
- Sicc, sicc ki innét nyavalyás nyávogi! Ma este büntetésül nem kapsz tejecskét, és a labdádat sem kapod vissza többet! – Gézu anyu felkapta Pingit, és haragjában kihajította a kerítésen túlra.

Pingit a dobás ereje sokáig lendületben tartotta, így hosszan gurult az úton, egyre távolodva Gézuék házától. Amikor megállt, és felnézett, egy nagy sárga épület előtt találta magát.
- He-lyi, Asz-ta-li-te-nisz Klub – HAK –olvasta hangosan. – De hát, de hát! Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van! – Pingi emlékezett ugyanis arra, hogy a ping-pong bajnokságot pont erről a helyszínről közvetítették.
- Most már csak be kell jutnom valahogy! – lelkendezett. Egy perccel később, Kutyu, a klub kabalakutyája állt meg mellette:
- Hát, de VAÚÚÚ! Hát te meg, hogy kerülsz ide? Mi keresnivalód van ilyen messze a szertár teremtől. No, gyere, majd én visszaviszlek a helyedre! – csaholta Kutyu, és óvatosan fogai közé véve, bevitte Pingit a szertárba, majd letette a padlóra.
- Vau, íme a helyeden vagy! Ez egyszer visszahoztalak, de több csavargás nincs! Értetted? Vau! – vakkantotta szigorúan, s már ott sem volt.

A szertár padlóján üldögélve Pingi eltöprengett hihetetlen mázliján, majd a sötétben elnyomta az álom.

Álmában épp Mancsi nyalogatta kedvesen egy jóleső kergetőzés után, mikor hirtelen kinyílt a szertár ajtó, és egy mély hang türelmetlen, éles hangon azt kérdezte:
- No, hol van már egy meccslabda?! Ez itt, a padló közepén épp megfelelő lesz! – azzal felkapta a még álmosságtól pislogó Pingit, akinek a durva ébresztőtől ráadásul a feje is megfájdult.
Mire teljesen magához tért, már a ping-pong asztalon ült, körülötte vakító fények, hangos zajok! Már kezdte volna megszokni az új helyszínt, amikor valaki felkapta és nem éppen gyöngéd stílusban fenéken billentette. Pingi hosszan repült, pattant egyet az asztal túlsó felén, s már próbálta volna élvezni ezt az új játékérzést, amikor valaki megint lesújtott rá. Pingi hirtelen irányt változtatott, s most visszafelé repült, majd pattant egyet az asztal innenső oldalán, és most a hátát érte az újabb ütés. Szegény Pingit hosszú – hosszú perceken át ily módon náspángolták, mígnem egyszer csak vége lett a mérkőzésnek!
- Na, majd most jön az ünneplés! – gondolta fáradtan, beletörődve abba, hogy a dicsőségért bizony meg kell szenvedni.

Mily nagy volt a csalódottsága, mikor rájött, hogy itt ugyan senki nem fogja ünnepelni őt! Hiszen ő csak egy fehér, átlagos ping-pong labda volt a kívülállók szemében. Ahhoz pedig, hogy aranybevonatot kapjon még több száz meccsen kellene hasonló kínokat átélnie.
- No, azt már nem! – határozta el a kis ping-pong labda. – Nem érnek annyit az ismeretlen emberek, és az elismerésük sem, hogy ily keményem megharcoljak érte!

Tudjátok Gyerekek, Pingi ekkor megértett egy nagyon fontos dolgot: azok, akik igazán szeretik, nem várják el, hogy szenvedjen a szeretetükért! Ők ugyanis nem az elért eredményeiért, nem a teljesítményéért bíznak benne, s nem azért tisztelik, hanem csakis önmagáért! Akiknek az elismeréséért pedig ekkora áldozatot kellene hoznia, azok akkor sem fogják igaz barátként kezelni, amikor dicsfényben úszik, hisz a szeretetük, elismerésük nem neki szól, csak a pillanatnyi győzelmének!

Pingi rájött, hogy nem jól döntött, mikor elhagyta a Gézu-otthont. Miközben a szertár sötétjében elmélkedett azon, s képtelen volt kitalálni, tulajdonképpen mi is volna jó neki, rátört egy fájó hiányérzet, mely mindenre választ adott!
- Mancs, Mancsikám! – suttogta. – Úgy hiányzol!
Honvágy töltötte be pici lelkét, erősen vágyakozott a Gézu család otthona után. Pingi végül boldogtalanul elszunyókált, de álmában önfeledten mosolygott, hisz ismét Manccsal játszott! Reggel felébredt, és megértette, egyetlen célja van csupán, a legfontosabb: visszamenni Mancshoz, a barátjához!

Igen ám, de hogyan?

A feltett kérdésre, mintegy válaszul élénk ugatás hallatszott, s a hang egyre közeledett.
- Kutyu, kutyu, kérlek, figyelj rám egy percre! – kiáltotta torkaszakadtából a kis golyó.
- Hogyan? Ki beszél itt hozzám, VAÚÚ! – vakkantotta Kutyu kérdőn. A következő pillanatban megpillantotta a hang forrását.
Pingi ugyanis minden erejét összeszedve ellökte magát a polctól és Kutyu orrára pottyant:
- Én, én vagyok, aki veled cseveg! Volna egy óriási kérésem!
Elmondta Kutyunak, mi bántja, mit szeretne, majd a jóindulatában nem eléggé bízva megjegyezte:
- No, és ha meghallgatsz egy jó tippet: Gézu Anyuék mindig finom falatokat juttatnak Mancsi táljába. Ha visszakapna, bizonyosan örömmel megosztaná veled a mai vacsoráját!
Kutyunak több se kellett, fogai közé vette Pingit és már talpalt is vele Gézuék házához.

Mióta Pingi elgurult tőlük, Gézuéknál nagy volt a szomorúság. Bár a kanapét megjavíttatták, Mancsi vígasztalhatatlan volt a barátja nélkül. Leverten gubbasztott a kandalló szélén, nem dörgölőzött kisgazdája lábaihoz, és alig evett valamit. Hiába vettek új ping-pong labdát ajándékba, neki a régi pajtása után fájt a szíve. Mivel Mancsi bánatos volt, a kis Gézuka is kedvetlenül járt –kelt a házban. S mivel Gézuka nem volt vidám, így Gézu Anyut is gyötörte a lelkifurdalás, hiszen ő volt az, aki kidobta Pingit a kertajtón túlra, így érthető módon hibásnak érezte magát abban, hogy elveszett.

Ilyen hangulatra érkezett meg Kutyu, a szájában Pingivel. Óvatosan lehelyezte kis „csomagját” a küszöb elé, majd hangosan csaholni kezdett:
- Vau, vau, vau, vau!
Addig ugatott, amíg végül Gézu Anyu kinézett:
- Mit kereshet itt ez az eb?
Kilépett az ajtón, s majdnem rátaposott Pingire, amikor Kutyu a lábai elé vetette magát!
- Megvadult ez a kutya, vagy mi? Jé, hát ez? – végre sikerült észrevetetni vele a kis fehér ping-pong labdát. – Hiszen ez Mancsi labdája, végre megkerültél!
Diadalmas tekintettel vitte be Pingit Gézu Anyu, majd még diadalmasabb arccal vitte őt oda a kandallón gubbasztó cicához Gézuka.
- Mancsi, kiscicám! Nézd csak, mit hoztam neked? – szólongatta.
- Nem érdekel, miaúúú! Én… - s ekkor Mancsi vetett egy oldalpillantást kisgazdája kezére, és örömében nagyot szökkent! – Pingi! Te vagy az? Hát visszatértél hozzám? – ujjongott boldogan!
A cicus szorosan magához ölelte rég nem látott játszópajtását, aki megnyugodva simult hozzá, s hozzábújva azt érezte: hazaérkezett! Nem akart már mást, nem akart már semmit és senkit, csak az ő kis cicuskáját, aki nélkül fabatkát sem ért az élete! Nem akart már megfelelni senki idegennek, de mag akart felelni azoknak, akik fontosak voltak neki: Mancsnak és Gézu gazdiéknak! Tudta már, amit mi régen megtanultunk: a szeretteinknél nincs fontosabb! Sem siker, sem dicsőség nem ér annyit, hogy cserébe lemondjunk a számunkra legfontosabbról, a szeretetről!

Gézuék otthonába Pingivel együtt a jókedv is visszatért, ismét móka és kacagás töltötte be a házat. Minden jó, ha jó a vége, itt a vége, fuss el véle! De ne túl messzire!

Nincsenek megjegyzések:

Figyelem! A fenti mesék szerzői jogvédelem alatt állnak!