2012. április 16., hétfő

Hótündér és Hócsalád - Aranyosi Ervin verse alapján

Egy régi történetet mesélek most el nektek, amit, ha nem velem esett volna meg, tán magam sem hinnék el. Pedig igaz, így volt, az elejétől a végéig, ahogyan itt áll:

Egyszer, egy hangulatos téli estén kinéztem az ablakon. Sűrű hóesés látványa fogadott, nagy pelyhekben hullott alá az égi áldás. Aznap éjjel Holle Anyó bizonyára jó alaposan megrázta párnáit! Figyeltem, ahogy a szél el-eljátszadozott hó-pajtásaival, felkapta, majd ledobta őket, örvénylő tölcsért formált belőlük, melyen, akár egy hatalmas csúszdán, suhantak a vidám hópelyhecskék. A jelenet régmúlt idők boldog érzését idézte fel bennem. Eszembe jutott, milyen izgatottan vártam kiskoromban a Mikulást!

Ahogy így belefeledkeztem emlékeimbe, s a hó-csemeték kavargó táncába, lassanként nem várt látomás tárult elém: a nagy fehérségből furcsa alak körvonala rajzolódott ki! Ámulva bámultam, ahogy az ismeretlen csodalény, kinek feje fölé glóriát font a sarki villanyoszlop fénye, megjelenik előttem.

Bizony, higgyétek el, tényleg egy csodát láttam! Sugárzó, csillámló ruhában állt, fehér szikrákat szórva maga köré, és akkor észrevettem azt a valamit, amit a kezében tartott! A valamit, ami nem volt más, mint egy igazi varázspálca!

Ebből nyomban rájöttem, ki is ő? Hát persze! A Hótündér, akiről eddig azt gondoltam, csak a mesében létezik! Most mégis valósággá vált, s pálcájával varázslatos dolgokat művelt. Nem hallottam, mit mond, hiszen bentről néztem őt, mégis bizonyos, hogy szájából ez hangzott el:
- Csiribiri hopp! Válj élővé most!
Szavai nyomán a hóból, mintha mindig is ott pihent volna, egy férfi kelt fel. Szoborszerű teste tökéletesre sikerült, arca szép, szabályos férfiarc. Feltűnt nekem, milyen komor tekintettel nézett körbe, talán azon töprengett, miért, s hogy kerülhetett ő ide?

A következő percben Hótündér ismét suhintott egyet a varázspálcájával:
- Csiribiri bí! Hölgyed legyen itt!
Megint csoda történt! Ezúttal egy asszonyalak körvonalazódott a szemem láttára! A nő, mintha mi sem lenne természetesebb, belekarolt férj-urába, kinek szemei ekkor már szerelmesen szíve hölgyére tapadtak.

„Már csak egy gyermek hiányzik az idilli képből!” – gondoltam meghatódva, s mintha a Hótündér meghallotta volna kimondatlan kívánságom!
- Csiribiri bá! Gyermek, éledj már!
A hóból egy 6 éves forma csemetét segített fel az újdonsült hóházaspár, s boldogságuk nem ismert határokat! Összeölelkeztek, szívükbe el nem múló szeretet költözött, egy hócsalád lettek!

Hálásan figyelték, ahogy Tündér-Anyjuk megteremti közös otthonukat, melyet hamar birtokba is vettek! Boldogságuk láttán a Hótündér elégedetten mosolygott, majd futólag cinkos pillantást vetett rám, s tovalibbent. Eltűnt, mintha soha nem járt volna itt!

Ám mégis itt járt, bizonyítéka volt a hócsalád, akik létre - jöttük örömét táncolva ünnepelték! Könnyek szöktek a szemembe e-megható jelenet láttán. Vajon most, mi következik? Mihez kezdenek új életükkel, egymással? Honnan tudják majd, hogyan kell élni? Jó családnak lenni?

A hó-emberek ekkor kézen fogva sétálni indultak. Séta közben meg-megálltak, hogy belessenek egy-egy ház ablakán. Az ablakon betekintve láthatták, hogyan élnek az igazi családok. Megismerték szerepeiket: hóhölgy lett az Anyuka, ki a családi tűzhely melegéért felel, testi – lelki táplálékot biztosít a család minden tagja számára. Ölelő karjai jelentik a fészek biztonságát, mely mindig hazavár! Hóférfi lett az Apuka, aki kősziklaként védelmezi szeretteit, és tapasztalt a világ dolgaiban. A családból bárki fordulhat hozzá segítségért, ha kérdése, problémája van, ő bizton megoldja! Hócsemete lett a Gyermek, kinek legjobb a sora, nem nyomja vállait felelősség súlyos terhe. Feladata a tanulás, szórakozás, önfeledt kacagás! Persze neki sem mindig könnyű: szüleinek szót kell fogadnia akkor is, ha a játék heve mást diktálna.

Miután kiderült, ki, mit s hogyan tegyen, a hócsalád hazament s megkezdte közös életét. Hóanyu finom hó-vacsorát főzött, ízletes hó-süteményt sütött. Miközben a konyhában sürgölődött, Hóapu hó-fotelben hó-könyvet olvasott, olykor rápillantva Hógyermekre, aki hó-autóját tologatta elmélyedve, fel-felkacagva. Az idilli képet végül az éjszaka csendje törte meg: a hócsalád elfáradt, s aludni tért. Hótakaróba burkolózva békésen álomba szenderültek. Álomországban Álommanó már nagyon várta őket.

Későre járt már az idő, így én is aludni tértem. Álmomban a hócsaládnál vendégeskedtem, hógolyót vacsoráztam. Reggel, ahogy felkeltem, alig vártam, hogy újra lássam őket! Vajon mit csinálnak? Gondoltam, ezúttal közelebb merészkedem, s az álmomat megvalósítva bekopogok hozzájuk! Alaposan felöltöztem, hogy jól bírjam a hideget, mert bár érzelmek fűtötte találkozót reméltem, izzasztó melegre egy hókunyhóban nem számíthattam.

Kiléptem az ajtón, keresztülszeltem az udvart, és akkor… Csalódottan megállapítottam, hogy az, mit hóháznak véltem egy hóhalom csupán! Akkor hát semmi nem történt? Hótündér, hócsalád, hókunyhó… mindez a képzeletem szüleménye lett volna? Már-már beletörődtem, hogy így van. Elbóbiskolhattam tegnap az ablaknál, s az álmomat valóságnak véltem.

Ám ekkor… megpillantottam a hóban három pár lábnyomot. Egy nagyot, egy közepeset, és egy legkisebbet, amely –nem vitás!- 6 év körüli gyermekláb méretének felelhetett volna meg. Elöntött a bizonyosság érzése: mégsem álmodtam! A hócsalád itt volt, s hajnaltájban tovább vándorolt.

Talán holnap vagy a jövő télen felétek járnak, s nálatok töltik az éjszakát! Ha nagy hókupac áll majd a házatok előtt, biztos lehetsz benne, a hócsalád lakott ott az éjjel, hogy aztán ismét felkerekedjék, s tovább haladjon új, messzi tájakra. Szép álmokat gyerekek!

Nincsenek megjegyzések:

Figyelem! A fenti mesék szerzői jogvédelem alatt állnak!