2012. április 16., hétfő

Egyszer volt...

Egyszer volt, hol nem volt, tán igaz sem volt, volt egyszer egy Nevenincsország, amiből hamarosan Játékanincs-csakegyország lett!

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején!

Képzeljétek, akkortájt még nem volt ennyi féle-, fajta játékuk a gyerekeknek, mint manapság.
Történetünk egyik szereplőjének, a kis Marcsinak például volt egy képeskönyve, egy fa építőkocka készlete, meg egy Böbi nevű babája. A kis Petinek pedig egy sakkészleten s egy piros pettyes labdán kívül, egy műanyag kék rendőrautója volt csak, de azt úgy óvta, mint a szeme világát! No, csak azért mesélem el mindezt, hogy tudjátok, az akkori gyerekek számára kincset ért minden egyes játékuk! Bizony jó volna, ha manapság is ilyen megbecsülésnek örvendenének a játékszerek, de hát valljuk be: a bőség zavara eluralkodott a mai lánykákon és fiúcskákon.

Bizony boldogok is voltak a hajdani játékok, hogy ilyen tisztességben lehetett részük, s igyekeztek megszolgálni kisgazdáik ragaszkodását: a könyvecskék vigyáztak lapjaikra, nehogy elszakadjanak, a babák mindig széles mosollyal fogadták őket, hogy felviduljanak, a kisautók pedig már egy parányi lökettől is olyan hosszat gurultak, hogy a kisfiúk nem győzték utolérni járgányaikat!

Ilyen és hasonló örömteli játszadozással teltek a mindennapok, mígnem valaki megirigyelte ezt a nagy harmóniát a játékok és kisgazdáik közt! Ez a valaki pedig nem volt más, mint Cserfes, egy rosszindulatú törpe, akinek rossz természete miatt egyetlen barátja sem volt! Magányában képtelen volt elviselni mások boldogságát, és naphosszat irigykedett mindenkire, aki boldognak érezte magát. Rettentő tervet eszelt ki, hogy végre ő kerülhessen a figyelem középpontjába!

Egy adandó alkalommal összehívta a játékokat s a következő bejelentést tette:
- Ha még volna, aki nem ismer, bemutatkoznék! - harsant fel kevélyen.
- Én vagyok Cserfes, a nagyhatalmú varázsmanó, és elhatároztam, hogy megkeserítem kisgazdáitok sorsát, ha nem engedelmeskedtek nekem! Hozok rájuk fogfájást, megcsipkedem az arcukat, és rémálmokkal hintem tele éjjelüket, ha meg nem ígéritek, hogy elhagyjátok őket! Térjetek vissza Játékországba, és maradjatok ott, mindörökre! Még valami: kisgazdáitoknak egy szót sem szólhattok arról, miért mentek el, nem búcsúzhattok el tőlük, különben nagyon megbánják, hogy valaha ismertek titeket!

Mit volt, mit tenni szegény játékok egytől –egyig szó nélkül faképnél hagyták gyerekbarátaikat. Nem tehettek mást, hisz annyira szerették őket, nem kockáztathatták, hogy bármi bajuk essen!

A gyerekek tehát egy napon arra ébredtek, hogy az összes játékuk eltűnt. Volt nagy szomorúság, sírás-rívás! Marcsi bömbölve szaladt Anyukájához:
- Anyu, Anyu! Nem találom Böbi babát, sem a képeskönyvem, sem az építőkockáimat!

Anyukája hiába próbált segíteni, a játékoknak valóban nyomuk veszett!
Ugyanígy történt ez minden más családnál, aminek a vége az lett, hogy a következő napon hosszú sorok kígyóztak a játékboltok előtt. Csakhogy történt még egy furcsaság: a játékboltok mindegyikében csupán egyfajta játékot lehetett megvásárolni: egy furcsán vigyorgó manó-kabalát, aki ráadásul társalogni is tudott. A következőképpen mutatkozott be:

- Cserfes vagyok a barátod,
Jó leszek hozzád, meglátod!
Vágyakozol Te is társra?
Ne várakozz most már másra!
Hozzád örökké hű leszek,
Tevéled bárhová elmegyek!

Ez a mondóka szíven találta a gyerekeket, akiket nagyon bántott korábbi játékaik érthetetlen, hűtlen viselkedése. Így, bár egyik gyerek sem Cserfest kérte szüleitől ajándékba, mégis mindegyik megszerette, s ezután a végletekig ragaszkodott a saját példányához.

Cserfes elérte célját: most mindenki őt szerette, őt kényeztette! Szégyenletes zsarolásának és furmányos varázslatának köszönhetően immáron ő volt az egyetlen gyerekjáték a Földön.

Lubickolt az önző boldogságban, bár, ha kicsit is figyelt volna kisgazdái érzéseire, észrevette volna el-elrévedező arcocskájukat, néhanapján legördülő könnycseppjeiket, amint eszükbe jutottak régi játékaik. Mert bár a gyerekek dacból úgy tettek, mintha nem hiányoznának nekik megszokott babáik, autóik, azért belül nagyon szenvedtek, és nem tudták elfelejteni azokat!

Marcsi is folyton Böbire gondolt, egyik éjszaka rémálma is volt vele kapcsolatban. Álmában épp babázott, amikor egy csúnya fekete felhő szállt föléjük, kinyúlt belőle egy hosszú kar és kiszakította a kislány kezéből kedvencét. Felriadt, majd a sötétben némán, tágra nyílt szemekkel a plafont bámulta. Egyszerre Cserfes manó hangját hallotta, amint mellette fekve, álmában beszélt:
- Hmm…, simi-simi, szere-szere, jaj milyen jó, győztesnek lenni! Igen, igen, győztem, immáron enyém az összes gyerek szeretete, és ti, unott kacatok már nem hiányoztok senkinek! Játékország a végállomás számotokra, ahogy parancsoltam! Most, és mindörökre!

A kislány meglepődve hallgatta a kedvesnek vélt Cserfes álombéli beszédét, ördögi kacaját. A gonosz kis teremtés lebuktatta önnön ármánykodását.

- Jaj, hiszen akkor nem önszántukból mentek el, és nem azért, mert nem szerettek, sőt! Inkább meg akartak óvni minket a gonosz törpemanótól. Istenkém! Hát ez az igazság? – hüledezett magában. – Holnap összehívom a többieket, majd együtt kitaláljuk, mit tegyünk?

Marcsi másnap útnak eresztette megbízható postagalambját Grút, a következő levéllel:

Drága Barátom!
Hihetetlen, amit megtudtam, és azonnali tanácskozást igényel! Bővebbet majd személyesen, találkozzunk délután 4 órakor a parkbéli játszótéren! Fontos! Hagyd otthon Cserfest, semmiképp ne hozd magaddal! Szeretettel ölel: Marcsi

A levelet gondosan összehajtotta, majd átadta Grúnak a címzettlistát, de mielőtt elröpült volna még figyelmeztetőleg utána szólt:
- Grú, kérlek, siess! Létkérdés, hogy mindenki időben megkapja ezt az üzenetet!

A galamb értése jeléül biccentett, majd elsuhant, mint a nyíl.

Marcsi izgatottan várta a délutánt, képtelen volt titkolni, mit érez, olyannyira hogy még a cseppet sem figyelmes Cserfes is megsejtett valamit. Gyanakvó pillantásai kísérték egész nap. Meg kell említenem, hogy időközben Cserfes manó érzései megváltoztak: igazán megkedvelte a kislányt, így őszintén aggasztotta gondterhelt arcocskája.
- Édes Kisgazdám, oly levertnek látszol, talán valami bajod van? – bukott ki végül belőle a kérdés behízelgő hangon.
- Nem, Cserfes, semmi bajom, csak rosszul aludtam az éjjel, álmosnak érzem magam. – felelte Marcsi kissé ridegen.

Végül, bármily ólomlábakon is, de eljött az idő:
- Most mennem kell, nemsokára jövök, szervusz Cserfes! – köszönt el a leányka.
- Nem mehetnék veled én is? Egyáltalán hová mész, ahová kedvenc pajtásodat nem viheted magaddal?
- Óh, a játszótérre megyek, szaladgálni, mászókázni, csúszdázni fogok! Közben nem tudnék rád figyelni, még megsérülnél! Féltelek! –füllentette Marcsi meggyőzésképpen, és már ki is lépett a kertkapun.

Mire a találkozó helyszínére ért, az összes kis barátja várta, élükön Petivel.
- Marcsi, végre megjöttél! Mi történt, hogy mindannyiunkat összehívtál, és miért nem hozhattuk magunkkal kedvenceinket? – méltatlankodott elsőként.
- Úgy van, hisz most már ők az egyetlen játékaink, akik nem hagytak el minket, s mi így háláljuk meg a hűségüket? –hangzott el a kérdés egy szőke kislány szájából.
- Nem! Ez hazugság! Tudjátok meg az igazságot: Cserfes egyáltalán nem a barátunk, hanem a rosszakarónk! Többszörösítette önmagát, elzavarta a többi játékot, mert irigy volt, és kizárólagos törődést akart! Játszótársainkkal elhitette, hogy bajunk esik, ha nem költöznek vissza egytől-egyig Játékországba!
- És ezt te honnan tudod? – érdeklődött döbbent arccal Peti.
- Az én Cserfesem álmában mesélte, nem is sejti, hogy elárulta magát! Higgyetek nekem, és gondoljatok a régi játékaitokra! Tényleg olyan szívtelennek találjátok őket? Tényleg elhiszitek, hogy képesek lettek volna egy szó nélkül eltűnni?

A gyerekek eltöprengtek a hallottakon, majd egymás szavába vágva kiáltozni kezdtek:
- Nem, az én Pötyi labdám bizonyosan nem gurult volna el önszántából!
- Szöszi baba sem hagyott volna magamra, ha nem kényszeríti rá valaki!
- Brümi, a kistraktorom sem robogott volna el nélkülem!
Ilyen kijelentéseket tettek, és óriási volt a csalódottságuk, mikor rájöttek, hogy akit az elmúlt hetekben legfőbb támaszuknak véltek, valójában a leggonoszabb, legönzőbb manó volt kerek e-vidéken.

Miután magukhoz tértek megdöbbenésükből, Marcsi főnökletével elhatározták, hogy valamiképpen megleckéztetik Cserfest, ki-ki a sajátját, de hogy a hatás egyezzen, ki-ki ugyanúgy. Igen ám, de miképpen is legyen ez az ugyanúgy? Mi az, ami annyira fájhat ennek a rosszindulatú kis teremtésnek, hogy ráébredne tőle, mekkorát hibázott!

- Várjatok csak! – kiáltott fel Peti. – Mi az, amire Cserfes annyira vágyott? Mi az, amiért képes volt elüldözni mellőlünk a többi játékot?
Rövid hallgatás után, a választ a szőke kislány adta meg:
- Cserfes a szeretetünkre vágyott! Azt akarta elérni, hogy csak vele játszunk!
- Akkor hát, mi volna a legnagyobb büntetés a számára? – tette fel újból Peti a kérdést.
- Ha nem foglalkoznánk vele soha többet! - válaszolták a gyerekek kórusban.
Megállapodtak, hogy ezután levegőnek nézik Cserfest, egy szót sem szólnak hozzá, nem simogatják, nem ölelik meg, sőt hozzá sem érnek, ha nem muszáj!
- S, mikor már nagyon szenved, és nem érti, miért viselkedünk vele így, kész tények elé állítjuk. Lényeges, hogy ez egyszerre történjék, hisz tudjátok: egységben az erő! Mindannyian három nap elteltével állítsuk választás elé saját Cserfesünket: vagy azonnal visszahívja az összes régi játszópajtásunkat, vagy kidobjuk a szemétbe, mert ezt érdemeli! – javasolta Marcsi, feltüzelve a többi gyermek indulatát.
Tapsvihar tört ki, és éljenzés. Miután valamennyire lecsillapodtak, ki-ki hazatért a saját manójához.

Miután hazaért, megvacsorázott, és jóéjszakát kívánt anyukájának, Marcsi visszavonult szobájába. Az ő Cserfese mézes-mázos hangon fogadta:
- Hát megjöttél végre? Már úgy vártalak! Megsértődöm, ha nem simogatsz meg egy kicsit, annyira elhanyagoltál ma!
A manó már épp meg akarta kérdezni, hallotta-e Marcsi, mit mondott neki az imént, amikor Marcsi hangja hidegen felcsendült:
- Nem érek rád, sem ma, sem máskor! – a kislány szavai keményen koppantak a csöndben.
Cserfes a döbbenettől szóhoz sem jutott. Hová lett az ő gyöngéd kisgazdája? Miért nem szereti már?
- Bizonyosan elfáradtál Kedveském, pihenj le, melléd bújok, és mesélek neked, meglásd attól majd jobb kedved lesz!
A manó megfogta volna a kislány kezét, de Marcsi idegesen elhúzta azt, majd ráripakodott:
- Hagyj békén!

Három napon keresztül ment ez így, a törpe már se nem látott se nem hallott az elkeseredettségtől, annyira hiányzott neki a kislány gondoskodása, meleg szavai, akár egy sivatagi szomjazónak a pohár víz! A negyedik nap reggelén Marcsi végre megszólította:
- Figyelj rám, Cserfes! Tudom, mit műveltél a régi játékainkkal, minden kiderült! Hogy ne rágódj sokat, elmondom, te magad voltál az árulód! Álmodban kihallgattalak, s e-véletlen folytán értesültem gonosztettedről!
- Én…, én…, de hát az csak egy álom volt! – próbált védekezni Cserfes.
- Legalább most ne hazudj, te bajkeverő! Különben kénytelen leszek eldobni magamtól téged, végérvényesen! Egy esélyed maradt: visszahívod az összes elüldözött játékot, és bocsánatot kérsz mindegyiktől! Ha megteszed, lehet, hogy visszafogadlak, de csak nagyon hosszú idő múlva, mert sok fájdalmat okoztál nekem!

Cserfes elszomorodott. Hosszú időre elhagyta a jókedve, mikor pár óra múlva rájött, a többi másolat-manó is ugyanezt a parancsot kapta a többi kisgazdától. A gyereksereg minden tagja hadat üzent Cserfesnek, így nem volt más választása: elutazott Játékországba.

Nem kellett sokáig keresgélnie a régi játékokat. Mind egy helyen voltak, és azóta üldögéltek ott boldogtalanul, mióta a manó száműzte őket otthonaikból. Cserfes kénytelen-kelletlen összeszedte a bátorságát és elébük állt:
- Kérlek, ne haragudjatok rám! Önző voltam, de meg is kaptam érte a jogos büntetést: engem nem szeret már egy gyerek sem, és talán nem is fog soha többé! Nagyon megbántam már, amit veletek tettem, kérlek, gyertek vissza, hadd örüljenek kisgazdáitok! Hiányoztok nekik, nem feledtek el titeket! Ha visszatérnétek, ismét mosoly teremne arcocskáikon.
- Nem kell minket győzködni te ebadta képmutató! –vágott a szavába Pötyi, a labda, és már gurult is, gurult egyre gyorsabban régen vágyott otthona felé.
A többi játék is követte, Cserfest egy pillantásra sem méltatták. Túl sok szenvedést éltek át ahhoz, hogy ilyen hamar megbocsássanak neki.

A manó megérdemelte ezt a bánásmódot, és bizony csak évek múltával nyerte vissza Játékország, és a gyerekek bizalmát. Hanem egyszer mégis visszanyerte, mert van megbocsátás, és bármekkorát is hibázik valaki, helyrehozhatja, ha nagyon igyekszik!

Cserfes igyekezett, meg akart változni, és meg is változott: szerény, mindig segítőkész manócska lett belőle, és egy életre megtanulta: aki másnak vermet ás, maga esik bele!

Gyerekek, Ti pedig vonjatok le még egy tanulságot e-meséből: a megbocsátás nagy erény, és jólesik annak is, aki megbocsát, mert megszabadul egy lelki tehertől: a haragot, a neheztelést nem jó magunkkal cipelni, ezért ha nektek is van hasonló csomagotok, szabaduljatok meg tőle mielőbb! Próbáljatok elnézőek lenni, jó érzés lesz, higgyétek el! Másfelől: könnyen előfordulhat, hogy holnap ti hibáztok, ugye?

Nincsenek megjegyzések:

Figyelem! A fenti mesék szerzői jogvédelem alatt állnak!