2012. április 16., hétfő

Hablaty meséje

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl egy kerek erdő közepén állt egy öreg tölgy, melynek odvában picur manócska éldegélt, úgy hívták, Hablaty. Főhősünk nem véletlenül kapta épp ezt a nevet, de nem ám! Ugyanis bárkivel is találkozott, azon nyomban elkezdett megállás nélkül beszélni! Járt a szája, még levegőt sem vett, csak mondta a magáét folyamatosan.

Egy alkalommal például szokásos délutáni sétája során összefutott Szelíddel, a kedves őzikével.
- Jaj, Szelíd, de jó, hogy látlak! Képzeld, az éjjel veled álmodtam! Azt álmodtam, hogy beleestél a patakba, s én mentettelek meg. Ugye, milyen rendes tőlem, kész szerencse, hogy nem hagytalak megfulladni! – sorolta. - Hiába, mindig jól jön, ha kéznél vagyok! – jegyezte meg fennhangon. - Nahát, milyen jó is, hogy vagyok! – s miközben saját létezésének végtelen hasznosságán töprenkedett, már tova is ballagott.
Szelíd halk szavaira már ügyet sem vetett:
- Hablaty, örülök, hogy láttalak…

Ahogy tovább mendegélt hirtelen kopácsolást hallott. Felnézett, és meglátta Harkály úrfit. No, amint meglátta, rögtön meg is szólította:
- Szervusz, komám! Ha tudnád, mi történt velem tegnap! Emlékszel, milyen esős idő volt? Bizony, bizony, az volt: gilisztafullasztó időnk kerekedett tegnap! A nagy latyakban hazafelé tartottam, hogy minél előbb megszárogathassam átázott ruházatom, mikor egyszer csak mit látok az ösvény közepén? Hát, egy rekordhosszú kukacot! Mikor az észrevett, menekülni próbált volna a föld alá. A vizes talajban azonban nem lelte helyét, így kénytelen volt megvárni, míg odaérek. Gondoltam is akkor magamban: hmm…, micsoda jó falat volnál Te az én Harkály cimborámnak! Az ám, ha ugyan ott lettél volna! De nem voltál, én meg nem vagyok madár, hogy csúszómászókat egyek, így hát egérutat hagytam neki, s ő nyomban el is inalt! Csak gondoltam jó, ha tudod, milyen finom falatról maradtál le! No, viszlát komám! –köszönt el, s még annyit sem kérdezett: - Hogy s mint vagy ma, cimbora?
Harkály úrfi rosszallóan csóválta meg búbos kobakját, majd folytatta a kopácsolást, hogy végre ne csak halljon a finom falatokról!

Bizony, bizony, Hablaty manónk ilyen önző módon viselkedett mindenkivel. Mindig elmondta, vele mi történt, s észre sem vette, hogy –hacsak szóban is- de nap, mint nap átgázolt másokon figyelmetlen magatartásával.

Hanem egyszer megunta a többi erdőlakó, hogy Hablaty folyton magával van elfoglalva!
- Jóból is megárt a sok! Ha ez a manó folyton csak saját magával törődik, bizonyára jól meglesz a társaságunk nélkül is! –határozták el. S megbeszélték, ha ezután Hablattyal találkoznak, szó nélkül továbbállnak, egytől-egyig!

Hablaty másnap mit sem sejtve járta jól bejáratott útját, mikor szembejött vele Szúri, a sündisznó. Azaz, hogy szembejött volna, de amint észrevette a kismanót, nyomban irányt váltott, így mire Hablaty belekezdett volna mondandójába, már el is tűnt a szeme elől.
- Nahát! Hogy ez milyen gyorsan elmászott! – csodálkozott Hablaty, és még mindig gyanútlanul tovább mendegélt.

Legközelebb Cinivel, az egérrel találkozott, azaz, hogy találkozott volna! Ám Cini, amint felfigyelt rá, úgy elsurrant, akár az árnyék! Mire a manó kettőt pislantott, Cininek nyoma sem maradt! Hablatynak, miután három hasonló „nemtalálkozásban” is része volt, be kellett látnia: ez már nem lehet véletlen! Az erdőlakók szándékosan kerülik őt! Szegény, annyira nem volt tudatában önnön viselkedésének, hogy nem értette, miért teszik ezt vele, és nagyon elszomorodott.

Lekuporodott egy fa tövébe, és keservesen sírni kezdett:
- Brühühühűű! Brühühühűű… - s így folytatta volna tovább, ki tudja meddig, ha egy jóságos kis cinkemadár, Picinke, meg nem szánja:
- Ne sírj, Hablaty, még nincs veszve minden! Ismerem ám a te bajod, s azt is tudom, mit kéne tenned, hogy a barátaid visszafogadjanak téged. –csiripelte.
- Picinke, hát te tudod, miért bánnak így velem a többiek? – kérdezte reménykedve Hablaty.
- Tudod, Hablaty, senki nem szereti, ha lelki szemétkosárnak nézik! Márpedig azzal, hogy folyton rájuk zúdítod saját történéseidet, pontosan ezt teszed velük.
- De mikor mindig annyi érdekes dolog esik meg velem! Hát én már sosem önthetem ki a szívemet másoknak? Hát már senki sem kíváncsi rám? – duzzogott Hablaty kétségbeesetten.
- Nem arról van szó, hogy sosem szabadna magadról mesélned, de ha mesélsz, mindig figyelj a hallgatóságod visszajelzéseire. Ha kérdeznek, válaszolj, s ha nem kérdeznek, faggasd őket Te! Hiszen, ha nem kérdezősködsz, joggal érezhetik, hogy érdektelen vagy az ő problémáikra. – oktatta Hablatyot türelmesen Picinke.
- Na de, mit kérdezhetnék én, ha ők nem osztják meg velem, ami bántja őket? – akadékoskodott a manócska.
- Talán, ha biztosak lennének abban, hogy odafigyelsz rájuk, maguktól is elmondanák, mi a gondjuk, vagy miért boldogok éppen. Mindenesetre például egy „hogy vagy”-nak mindenki örül! Tehát, ha mást nem is, ezt feltétlenül kérdezd meg bárkitől, akit barátodnak érzel, vagy szeretnéd, hogy a barátod legyen.
- Köszönöm, Cinke, hogy ilyen megértően türelmes vagy velem, meg sem érdemlem a kedvességed! Hogy lehettem ilyen buta, ennyire figyelmetlen, ennyire önző! – kesergett Hablaty. – Ígérem, Picinke, neked megígérem, hogy jóváteszem, amit elrontottam! – fogadkozott, és már lendült is, hogy teljesítse ígéretét, amikor hirtelen visszafordult, s megkérdezte: - Drága Picinkém, és te hogy vagy ma?

A kis cinke mosolya kísérte, mikor végül tényleg elindult, hogy visszaszerezze a többi erdőlakó bizalmát is.

Ment, mendegélt egyszer csak Szelíd, a kedves őzike keresztezte útját. Szelíd, ha mégannyira meg is érdemelte volna, képtelen volt megbántani őt, így nem is tért ki a találkozás elől, mint a többi állat. Megadóan várta Hablaty szokott szóáradatát. Milyen nagy volt a meglepetése, mikor a várt beszéd-özön helyett, egy kurta, ám annál udvariasabb kérdés hagyta el manócska száját:
- Szervusz, Szelíd! Mondd csak hogy vagy ma őzgidácskám?
Hirtelenjében Szelíd nem is tudta, milyen választ adjon, annyira szokatlan volt számára Hablaty új viselkedése. Pár pillanatnyi habozás után felelt:
- Köszönöm kérdésed, jól vagyok. Azaz, nem is vagyok olyan jól, képzeld, Hablaty fáj a torkom egy kicsit!
- De hát, mi történt, talán hideget ittál? – érdeklődött együtt érző hangon a kismanó.
- Sajnos, nem mértem fel helyesen, milyen idő van ma. Délelőtt annyira szépen sütött a napocska, gondoltam, megmártózhatok a patakban. Mire végeztem, beborult az ég, és hűvös szél fújt. Azt hiszem, akkor fáztam meg egy kissé.
- Tudod, mit Szelíd? Gyere, meghívlak egy bögre forró, mézes teára, az majd egy-kettőre helyrehoz! –ajánlotta fel lelkesen Hablaty, s gidácska nem ellenezte az ötletet. Vele tartott az öreg tölgyhöz, és boldogan elszürcsölgette a felkínált gyógyitalt.
- Nahát, Hablaty! Igazad lett! Emlékszel, mit álmodtál? Azt, hogy megmentettél a hideg pataktól! Nem hittem volna, hogy valaha segíteni fogsz nekem! Köszönöm, nagyon jólesett a törődésed! – hálálkodott.
- Sajnálom, hogy eddig nem figyeltem rád igazán, viszont boldog vagyok, hogy most, törleszthettem egy picit a csúnya viselkedésemből. Szervusz, Szelíd, pihenj jól!

Mivel időközben beesteledett, elbúcsúztak egymástól. Szelíd már aznap, és másnap is úton-útfélen boldog-boldogtalannak elmesélte, milyen kedvesen bánt vele Hablaty manó. A többiek hitték is, nem is, ami történt. Aztán ki előbb, ki később, de végül mindegyikük megtapasztalta, mennyire megváltozott manó barátjuk. Igen, hiszen nyoma sem volt már az önző, figyelmetlen Hablatynak, a helyébe egy figyelmes, kissé ugyan bőbeszédű, de nagyon szeretnivaló Hablaty lépett! Az erdőlakók boldogan fogadták vissza őt maguk közé, és a manócska többé nem kockáztatta, hogy elveszítse a bizalmukat. Örült, hogy ismét szeretik és megtanulta, hogy ugyanilyen fontos, hogy ő is szeressen!

Gyerekek, ti is hagyjátok, hogy szeressenek, és mindig viszonozzátok a szeretetet, amit kaptok! Higgyétek el, a szeretetnél nincs fontosabb! Jóéjt, szép álmokat, szerető csókokat!

Nincsenek megjegyzések:

Figyelem! A fenti mesék szerzői jogvédelem alatt állnak!