Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Rendet Lenke. Anyukája nem véletlenül nevezte így. Lenke ugyanis mindig mindent szétdobált. Ha az egyik játékot megunta, puff! ott hagyta, ahol éppen volt. Ha rajzolt, mire befejezte, a ceruzái a szőnyegen szanaszét hevertek. Szegény Lenke-anyu folyton csak pakolt, takarított a kislánya után. Mondogatta is neki:
- Ejnye, ejnye! Miért nem raksz rendet magad után? Képzeld el, mi volna, ha én is ugyanezt tenném.
Rendet Lenkét nem zavarta a dorgálás. Megszokta már, és kényelmes is volt neki, hogy az Anyukája pakolt utána. Anya mindig megkereste az elveszett játékait és segített, ha valamit nem talált.Csakhogy egy napon Lenke-Anyu úgy döntött: jóból is megárt a sok!
- Elég volt Lenke! Előre szólok, ha mostantól rendetlenséget hagysz magad után, akkor rendetlenség lesz! Rám ne számíts, nem fogok többé helyetted takarítani, kislányom!
- Ok Mami, nem gond! - felelte Lenke nagyképűen.Az az igazság, hogy hitte is, meg nem is anyukája szavait, végül úgy döntött, nem törődik vele. Ismét szétpakolt, szétdobálta a játékait.
Eleinte jól is érezte magát a nagy zűrzavarban, szinte lubickolt a játéktengerben, s feje tetejére állította a szobáját.Aztán egyszer csak úgy döntött:
- Jó volna babázni!Igen ám! De a nagy halomban képtelen volt megtalálni Szöszit, a kedvenc játékbabáját, így nem tudott babázni.
- Sebaj! - gondolta, - Inkább rajzolok!Csakhogy, nem találta a színes ceruzákat sem... Lenke kezdett kétségbeesni.
- Na jó, akkor inkább kimegyek játszani!Kint viszont hideg volt, meleg pulóver és sapka nélkül nem lehetett kint lenni. A kislány a ruhácskáit sem tudta előhalászni a kupac alól.
- Anya, anyuci! Kérlek, segíts, semmit nem találok! –könyörögte végül.
- Nem kislányom, nem segíthetek! - válaszolta az Anyukája határozottan. - Szóltam előre. Tégy rendet, s akkor megleled, amit keresel! -tanácsolta.
Rendet Lenke végül kénytelen-kelletlen, nagy duzzogva rendet rakott.
A nagy munka után elégedett sóhajtással hátradőlt:
- Végre minden a helyén van!A kislány ekkor értette meg, mennyivel egyszerűbb, ha játék után rögtön mindent a helyére tesz. Hiszen így mindig megtalálja, amit keres, és takarítani sem kell egyszerre túl sokat! Azt is belátta, mennyi munkát végzett el helyette eddig az édesanyja és milyen türelmes volt vele.
Rendet Lenkéből így lett végül Rendes Lenke.Minden jó, ha jó a vége! Gyerekek, Ti se felejtsétek: rend a lelke mindennek!
2012. április 16., hétfő
Pingi
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ping-pong labda, akit bármily meglepően hangozzék is, Pinginek hívtak! Miután megesett vele is az, amit az embereknél születésként emlegetnek, azaz, hogy legyártották, Pingit sok másik társával együtt becsomagolták, bedobozolták, felpakolták egy teherautó rakterébe, majd hosszú hányadtatások után egy áruház polcára került.
A kalandos kezdetet ezután hosszú, eseménytelen időszak követte: Pingi csak csücsült a helyén, és várt. Olyan hosszú ideig várt, hogy már a hátsó fele egészen elzsibbadt a nagy semmittevésben. Sóhajtozott is folyamatosan:
- Jaaaj, óóóh, mily jó volna, ha végre történne valami, bármi!
Az érdekességet csupán az jelentette a kis golyócska életében, amikor Albert, a polcáért felelős árufeltöltő hetente egyszer ellenőrizte, s ha kellett pótolta az éppen hiányzó cikk-társakat. Ilyenkor Pingi meglökődött, gurult pár kört s így megmozgathatta elgémberedett tagjait.
Aztán végül eljött a várva várt nap a kis labda életében. Szokása szerint unottan üldögélt –más dolga nem lévén-, s épp egy nagyot ásítani készült, amikor megragadták és nem valami gyengéden egy bevásárlókocsiba lökték.
- Kipp-kopp! Kipp-kopp, kip-kop….– landolt zörgősen a kemény kocsialjban. – Ajjaj! Hová vihetnek? Mi lesz velem?
Miközben próbálta megfejteni, mi zajlik körülötte, vékony gyerekhangot hallott:
- De szép fehér színe van, és milyen helyesen pattog! Mancsi biztosan nagyon fog neki örülni, és jót játszik majd vele!
Pingi erősen törni kezdte a kobakját, mert bár nevezték már korábban üresfejűnek, nem volt ő buta! Abból, amit a fiúcska mondott, nyomban kitalálta, hogy az a fehér, helyesen pattogó valami, csakis ő lehet!
- Nahát! – lepődött meg – Valaki játszik majd velem? Vajon, ki lehet ez a bizonyos Mancsi, és milyen lesz a játszótársává válni?
Pingi izgatottan, szép reményekkel telve érkezett meg új otthonába: Gézuka -,merthogy útközben az is kiderült, így hívják a kisfiút- és szülei bevitték őt a házukba, és hamarosan megtudta azt is, kinek a játékául szánták:
- Maancs, Maancsiii! – hívogatta Gézuka a valakit, akiről kiderült, hogy nem más, mint egy aranyos kis kölyökcica.
- Miaúúú, miaúúú! Híívtál, kisgazdám? Itt vagyok, s nagyon örülök, hogy megjöttél! Talán hoztál nekem fincsi tejecskét? – nyávogta Mancsi kíváncsian, persze macskanyelven, és hogy kifejezze ragaszkodását, rögtön a fiúcska lábaihoz dörgölőzött.
- Nézd csak meg, cicuskám, mit adok én neked?
Gézu ölbe vette kismacskáját, gyengéden megsimogatta, amire Mancs hálás dorombolással válaszolt. Hirtelen, valami fehéret látott megvillanni, s ösztönösen utána vetette magát. Megérintette, ettől az a valami olyan gyorsan gurult tova, hogy a kiscicának feltétlenül követnie kellett! Próbálta megfogni, először puha manccsal, majd kieresztve karmocskáit, de sehogy sem sikerült neki, csak annyit ért el a kísérleteivel, hogy mindig arrébb gurította a kis fehér golyót, aminek vad kergetőzés lett a vége!
- Segítsééég, segíítsééég! – kiabálta Pingi kétségbeesetten.
Végül vagy 5 perc fogócska után Mancs előrelendült, s egy ugrással utolérte Pingit. Szorosan magához szorítva, érdeklődő tekintettel méregetni kezdte, mit is fogott tulajdonképpen? Hirtelen nagyra tátotta száját, hogy éles fogacskáival megharapdálja s rózsaszín nyelvecskéjével megízlelje zsákmányát. Ekkor furcsa dolog történt: vadászatának tárgya elrugaszkodott tőle, és felháborodva kettőt koppintott a cica orrára:
- Kipp-kopp! Nesze, rossz cica! Ezt megérdemelted! Engem akarsz te elfogyasztani? Hát nem látod, hogy nem ennivaló vagyok, hanem a játszótársadnak szántak? Így bánsz te a pajtásaiddal? Egy kis fogócska, aztán egy kis bendőbe bebújtatócska? Mondhatom, szép viselkedés!
Szegény cicus, elszégyellte magát, főleg, hogy közben rájött egy műanyag golyócska valóban nem lehet valami ízletes falat egy macska számára. Kis gondolkozás után bocsánatot kért Pingitől.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek, én csak… nem tudtam kiféle, miféle vagy és miért ajándékozott nekem a kisgazdám. Már látom, hogy veled igazi szórakozás, móka lesz az élet, lehetnénk mostantól barátok?
- Persze Mancs, és ezentúl szólíthatsz Pinginek! – válaszolta a labda barátságosan.
Gézuka az egész dologból annyit vett észre, hogy Mancs és a ping-pong labda onnantól fogva elválaszthatatlanok lettek, tehát az ajándéka bevált, és igazi örömet vitt kiscicája mindennapjaiba! A kisfiú ugyan nem tudhatta, hiszen nem értett sem macska-, sem ping-pong nyelven, de az „ajándéka” épp úgy örült Mancsnak, mint amennyire Mancs őneki!
Pingi többé sosem unatkozott, százszor annyit gurult egy nap alatt, mint egész addigi léte során! Élvezettel pattogott, szeretett fogócskázni és boldogan vackolta be magát esténként barátja puha szőrméjébe, hogy vele együtt nyugovóra térjen.
Ilyen játékosan telt-múlt az idő, mígnem egy napon Gézu bekapcsolva hagyta a tévét a nappaliban, ami még nem lett volna érdekes, csakhogy most az ajtót is nyitva felejtette maga után, ilyet máskor sose tett! Szülei megtiltották, hogy a cica a nappaliban tartózkodjon, féltették ugyanis drága, vadonatúj kanapéjukat a csintalan macska éles körmeitől.
No, meg is történt a baj!
Pingi és Mancs felhevülten kergetőzve begurult, illetve beszaladt a tárt ajtón, ami a huzattól –merthogy az ablak is nyitva maradt- bevágódott mögöttük. Az ajtócsapódás zaját hallva mindketten megtorpantak, abbahagyták az önfeledt fogócskázást, és megilletődötten néztek körül: itt még nem jártak! Ki – ki gyorsan megtalálta, ami őt érdekelte az új környezetben: Mancs azonmód a körmeit kezdte élesíteni, többször végighúzva azokat a Gézu szülei által olyannyira féltett bőr ülőgarnitúrán, Pingi pedig a TV-t bámulta, ámulva! Éppen egy asztalitenisz –bajnokság döntőjét sugározták, a HAK (Helyi Asztalitenisz Klub) –ból s a meccs végeztével a győztes fél így nyilatkozott:
- Köszönöm a rajongóimnak, hogy bíztak bennem! Én pedig bíztam az arany ping-pong labdában, melynek köszönhetően a versenyt megnyerhettem! Ilyen ruganyos, ilyen jó minőségű versenylabdával még sosem játszottam! – azzal magasba emelte az aranyborítású bajnoklabdát, mire a nézőtér hatalmas tapsviharban tört ki.
- Éljen az arany bajnok ping-pong labda! Hurrá!
Pingi, ahogy nézte az adást, hirtelen ismét unalmasnak érezte saját sorsát. Óh, ha ő is bajnok ping-pong labda lehetne! Óh, ha őt is százan ünnepelnék, az volna csak az igazán csodás élet!
Még akkor is sivárnak érzett sorsán, és a bajnok labda fényes pályafutásán elmélkedett, amikor Gézu szülei éles sikollyal vették tudomásul Mancs kanapé-pusztító ténykedését.
- Sicc, sicc ki innét nyavalyás nyávogi! Ma este büntetésül nem kapsz tejecskét, és a labdádat sem kapod vissza többet! – Gézu anyu felkapta Pingit, és haragjában kihajította a kerítésen túlra.
Pingit a dobás ereje sokáig lendületben tartotta, így hosszan gurult az úton, egyre távolodva Gézuék házától. Amikor megállt, és felnézett, egy nagy sárga épület előtt találta magát.
- He-lyi, Asz-ta-li-te-nisz Klub – HAK –olvasta hangosan. – De hát, de hát! Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van! – Pingi emlékezett ugyanis arra, hogy a ping-pong bajnokságot pont erről a helyszínről közvetítették.
- Most már csak be kell jutnom valahogy! – lelkendezett. Egy perccel később, Kutyu, a klub kabalakutyája állt meg mellette:
- Hát, de VAÚÚÚ! Hát te meg, hogy kerülsz ide? Mi keresnivalód van ilyen messze a szertár teremtől. No, gyere, majd én visszaviszlek a helyedre! – csaholta Kutyu, és óvatosan fogai közé véve, bevitte Pingit a szertárba, majd letette a padlóra.
- Vau, íme a helyeden vagy! Ez egyszer visszahoztalak, de több csavargás nincs! Értetted? Vau! – vakkantotta szigorúan, s már ott sem volt.
A szertár padlóján üldögélve Pingi eltöprengett hihetetlen mázliján, majd a sötétben elnyomta az álom.
Álmában épp Mancsi nyalogatta kedvesen egy jóleső kergetőzés után, mikor hirtelen kinyílt a szertár ajtó, és egy mély hang türelmetlen, éles hangon azt kérdezte:
- No, hol van már egy meccslabda?! Ez itt, a padló közepén épp megfelelő lesz! – azzal felkapta a még álmosságtól pislogó Pingit, akinek a durva ébresztőtől ráadásul a feje is megfájdult.
Mire teljesen magához tért, már a ping-pong asztalon ült, körülötte vakító fények, hangos zajok! Már kezdte volna megszokni az új helyszínt, amikor valaki felkapta és nem éppen gyöngéd stílusban fenéken billentette. Pingi hosszan repült, pattant egyet az asztal túlsó felén, s már próbálta volna élvezni ezt az új játékérzést, amikor valaki megint lesújtott rá. Pingi hirtelen irányt változtatott, s most visszafelé repült, majd pattant egyet az asztal innenső oldalán, és most a hátát érte az újabb ütés. Szegény Pingit hosszú – hosszú perceken át ily módon náspángolták, mígnem egyszer csak vége lett a mérkőzésnek!
- Na, majd most jön az ünneplés! – gondolta fáradtan, beletörődve abba, hogy a dicsőségért bizony meg kell szenvedni.
Mily nagy volt a csalódottsága, mikor rájött, hogy itt ugyan senki nem fogja ünnepelni őt! Hiszen ő csak egy fehér, átlagos ping-pong labda volt a kívülállók szemében. Ahhoz pedig, hogy aranybevonatot kapjon még több száz meccsen kellene hasonló kínokat átélnie.
- No, azt már nem! – határozta el a kis ping-pong labda. – Nem érnek annyit az ismeretlen emberek, és az elismerésük sem, hogy ily keményem megharcoljak érte!
Tudjátok Gyerekek, Pingi ekkor megértett egy nagyon fontos dolgot: azok, akik igazán szeretik, nem várják el, hogy szenvedjen a szeretetükért! Ők ugyanis nem az elért eredményeiért, nem a teljesítményéért bíznak benne, s nem azért tisztelik, hanem csakis önmagáért! Akiknek az elismeréséért pedig ekkora áldozatot kellene hoznia, azok akkor sem fogják igaz barátként kezelni, amikor dicsfényben úszik, hisz a szeretetük, elismerésük nem neki szól, csak a pillanatnyi győzelmének!
Pingi rájött, hogy nem jól döntött, mikor elhagyta a Gézu-otthont. Miközben a szertár sötétjében elmélkedett azon, s képtelen volt kitalálni, tulajdonképpen mi is volna jó neki, rátört egy fájó hiányérzet, mely mindenre választ adott!
- Mancs, Mancsikám! – suttogta. – Úgy hiányzol!
Honvágy töltötte be pici lelkét, erősen vágyakozott a Gézu család otthona után. Pingi végül boldogtalanul elszunyókált, de álmában önfeledten mosolygott, hisz ismét Manccsal játszott! Reggel felébredt, és megértette, egyetlen célja van csupán, a legfontosabb: visszamenni Mancshoz, a barátjához!
Igen ám, de hogyan?
A feltett kérdésre, mintegy válaszul élénk ugatás hallatszott, s a hang egyre közeledett.
- Kutyu, kutyu, kérlek, figyelj rám egy percre! – kiáltotta torkaszakadtából a kis golyó.
- Hogyan? Ki beszél itt hozzám, VAÚÚ! – vakkantotta Kutyu kérdőn. A következő pillanatban megpillantotta a hang forrását.
Pingi ugyanis minden erejét összeszedve ellökte magát a polctól és Kutyu orrára pottyant:
- Én, én vagyok, aki veled cseveg! Volna egy óriási kérésem!
Elmondta Kutyunak, mi bántja, mit szeretne, majd a jóindulatában nem eléggé bízva megjegyezte:
- No, és ha meghallgatsz egy jó tippet: Gézu Anyuék mindig finom falatokat juttatnak Mancsi táljába. Ha visszakapna, bizonyosan örömmel megosztaná veled a mai vacsoráját!
Kutyunak több se kellett, fogai közé vette Pingit és már talpalt is vele Gézuék házához.
Mióta Pingi elgurult tőlük, Gézuéknál nagy volt a szomorúság. Bár a kanapét megjavíttatták, Mancsi vígasztalhatatlan volt a barátja nélkül. Leverten gubbasztott a kandalló szélén, nem dörgölőzött kisgazdája lábaihoz, és alig evett valamit. Hiába vettek új ping-pong labdát ajándékba, neki a régi pajtása után fájt a szíve. Mivel Mancsi bánatos volt, a kis Gézuka is kedvetlenül járt –kelt a házban. S mivel Gézuka nem volt vidám, így Gézu Anyut is gyötörte a lelkifurdalás, hiszen ő volt az, aki kidobta Pingit a kertajtón túlra, így érthető módon hibásnak érezte magát abban, hogy elveszett.
Ilyen hangulatra érkezett meg Kutyu, a szájában Pingivel. Óvatosan lehelyezte kis „csomagját” a küszöb elé, majd hangosan csaholni kezdett:
- Vau, vau, vau, vau!
Addig ugatott, amíg végül Gézu Anyu kinézett:
- Mit kereshet itt ez az eb?
Kilépett az ajtón, s majdnem rátaposott Pingire, amikor Kutyu a lábai elé vetette magát!
- Megvadult ez a kutya, vagy mi? Jé, hát ez? – végre sikerült észrevetetni vele a kis fehér ping-pong labdát. – Hiszen ez Mancsi labdája, végre megkerültél!
Diadalmas tekintettel vitte be Pingit Gézu Anyu, majd még diadalmasabb arccal vitte őt oda a kandallón gubbasztó cicához Gézuka.
- Mancsi, kiscicám! Nézd csak, mit hoztam neked? – szólongatta.
- Nem érdekel, miaúúú! Én… - s ekkor Mancsi vetett egy oldalpillantást kisgazdája kezére, és örömében nagyot szökkent! – Pingi! Te vagy az? Hát visszatértél hozzám? – ujjongott boldogan!
A cicus szorosan magához ölelte rég nem látott játszópajtását, aki megnyugodva simult hozzá, s hozzábújva azt érezte: hazaérkezett! Nem akart már mást, nem akart már semmit és senkit, csak az ő kis cicuskáját, aki nélkül fabatkát sem ért az élete! Nem akart már megfelelni senki idegennek, de mag akart felelni azoknak, akik fontosak voltak neki: Mancsnak és Gézu gazdiéknak! Tudta már, amit mi régen megtanultunk: a szeretteinknél nincs fontosabb! Sem siker, sem dicsőség nem ér annyit, hogy cserébe lemondjunk a számunkra legfontosabbról, a szeretetről!
Gézuék otthonába Pingivel együtt a jókedv is visszatért, ismét móka és kacagás töltötte be a házat. Minden jó, ha jó a vége, itt a vége, fuss el véle! De ne túl messzire!
A kalandos kezdetet ezután hosszú, eseménytelen időszak követte: Pingi csak csücsült a helyén, és várt. Olyan hosszú ideig várt, hogy már a hátsó fele egészen elzsibbadt a nagy semmittevésben. Sóhajtozott is folyamatosan:
- Jaaaj, óóóh, mily jó volna, ha végre történne valami, bármi!
Az érdekességet csupán az jelentette a kis golyócska életében, amikor Albert, a polcáért felelős árufeltöltő hetente egyszer ellenőrizte, s ha kellett pótolta az éppen hiányzó cikk-társakat. Ilyenkor Pingi meglökődött, gurult pár kört s így megmozgathatta elgémberedett tagjait.
Aztán végül eljött a várva várt nap a kis labda életében. Szokása szerint unottan üldögélt –más dolga nem lévén-, s épp egy nagyot ásítani készült, amikor megragadták és nem valami gyengéden egy bevásárlókocsiba lökték.
- Kipp-kopp! Kipp-kopp, kip-kop….– landolt zörgősen a kemény kocsialjban. – Ajjaj! Hová vihetnek? Mi lesz velem?
Miközben próbálta megfejteni, mi zajlik körülötte, vékony gyerekhangot hallott:
- De szép fehér színe van, és milyen helyesen pattog! Mancsi biztosan nagyon fog neki örülni, és jót játszik majd vele!
Pingi erősen törni kezdte a kobakját, mert bár nevezték már korábban üresfejűnek, nem volt ő buta! Abból, amit a fiúcska mondott, nyomban kitalálta, hogy az a fehér, helyesen pattogó valami, csakis ő lehet!
- Nahát! – lepődött meg – Valaki játszik majd velem? Vajon, ki lehet ez a bizonyos Mancsi, és milyen lesz a játszótársává válni?
Pingi izgatottan, szép reményekkel telve érkezett meg új otthonába: Gézuka -,merthogy útközben az is kiderült, így hívják a kisfiút- és szülei bevitték őt a házukba, és hamarosan megtudta azt is, kinek a játékául szánták:
- Maancs, Maancsiii! – hívogatta Gézuka a valakit, akiről kiderült, hogy nem más, mint egy aranyos kis kölyökcica.
- Miaúúú, miaúúú! Híívtál, kisgazdám? Itt vagyok, s nagyon örülök, hogy megjöttél! Talán hoztál nekem fincsi tejecskét? – nyávogta Mancsi kíváncsian, persze macskanyelven, és hogy kifejezze ragaszkodását, rögtön a fiúcska lábaihoz dörgölőzött.
- Nézd csak meg, cicuskám, mit adok én neked?
Gézu ölbe vette kismacskáját, gyengéden megsimogatta, amire Mancs hálás dorombolással válaszolt. Hirtelen, valami fehéret látott megvillanni, s ösztönösen utána vetette magát. Megérintette, ettől az a valami olyan gyorsan gurult tova, hogy a kiscicának feltétlenül követnie kellett! Próbálta megfogni, először puha manccsal, majd kieresztve karmocskáit, de sehogy sem sikerült neki, csak annyit ért el a kísérleteivel, hogy mindig arrébb gurította a kis fehér golyót, aminek vad kergetőzés lett a vége!
- Segítsééég, segíítsééég! – kiabálta Pingi kétségbeesetten.
Végül vagy 5 perc fogócska után Mancs előrelendült, s egy ugrással utolérte Pingit. Szorosan magához szorítva, érdeklődő tekintettel méregetni kezdte, mit is fogott tulajdonképpen? Hirtelen nagyra tátotta száját, hogy éles fogacskáival megharapdálja s rózsaszín nyelvecskéjével megízlelje zsákmányát. Ekkor furcsa dolog történt: vadászatának tárgya elrugaszkodott tőle, és felháborodva kettőt koppintott a cica orrára:
- Kipp-kopp! Nesze, rossz cica! Ezt megérdemelted! Engem akarsz te elfogyasztani? Hát nem látod, hogy nem ennivaló vagyok, hanem a játszótársadnak szántak? Így bánsz te a pajtásaiddal? Egy kis fogócska, aztán egy kis bendőbe bebújtatócska? Mondhatom, szép viselkedés!
Szegény cicus, elszégyellte magát, főleg, hogy közben rájött egy műanyag golyócska valóban nem lehet valami ízletes falat egy macska számára. Kis gondolkozás után bocsánatot kért Pingitől.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek, én csak… nem tudtam kiféle, miféle vagy és miért ajándékozott nekem a kisgazdám. Már látom, hogy veled igazi szórakozás, móka lesz az élet, lehetnénk mostantól barátok?
- Persze Mancs, és ezentúl szólíthatsz Pinginek! – válaszolta a labda barátságosan.
Gézuka az egész dologból annyit vett észre, hogy Mancs és a ping-pong labda onnantól fogva elválaszthatatlanok lettek, tehát az ajándéka bevált, és igazi örömet vitt kiscicája mindennapjaiba! A kisfiú ugyan nem tudhatta, hiszen nem értett sem macska-, sem ping-pong nyelven, de az „ajándéka” épp úgy örült Mancsnak, mint amennyire Mancs őneki!
Pingi többé sosem unatkozott, százszor annyit gurult egy nap alatt, mint egész addigi léte során! Élvezettel pattogott, szeretett fogócskázni és boldogan vackolta be magát esténként barátja puha szőrméjébe, hogy vele együtt nyugovóra térjen.
Ilyen játékosan telt-múlt az idő, mígnem egy napon Gézu bekapcsolva hagyta a tévét a nappaliban, ami még nem lett volna érdekes, csakhogy most az ajtót is nyitva felejtette maga után, ilyet máskor sose tett! Szülei megtiltották, hogy a cica a nappaliban tartózkodjon, féltették ugyanis drága, vadonatúj kanapéjukat a csintalan macska éles körmeitől.
No, meg is történt a baj!
Pingi és Mancs felhevülten kergetőzve begurult, illetve beszaladt a tárt ajtón, ami a huzattól –merthogy az ablak is nyitva maradt- bevágódott mögöttük. Az ajtócsapódás zaját hallva mindketten megtorpantak, abbahagyták az önfeledt fogócskázást, és megilletődötten néztek körül: itt még nem jártak! Ki – ki gyorsan megtalálta, ami őt érdekelte az új környezetben: Mancs azonmód a körmeit kezdte élesíteni, többször végighúzva azokat a Gézu szülei által olyannyira féltett bőr ülőgarnitúrán, Pingi pedig a TV-t bámulta, ámulva! Éppen egy asztalitenisz –bajnokság döntőjét sugározták, a HAK (Helyi Asztalitenisz Klub) –ból s a meccs végeztével a győztes fél így nyilatkozott:
- Köszönöm a rajongóimnak, hogy bíztak bennem! Én pedig bíztam az arany ping-pong labdában, melynek köszönhetően a versenyt megnyerhettem! Ilyen ruganyos, ilyen jó minőségű versenylabdával még sosem játszottam! – azzal magasba emelte az aranyborítású bajnoklabdát, mire a nézőtér hatalmas tapsviharban tört ki.
- Éljen az arany bajnok ping-pong labda! Hurrá!
Pingi, ahogy nézte az adást, hirtelen ismét unalmasnak érezte saját sorsát. Óh, ha ő is bajnok ping-pong labda lehetne! Óh, ha őt is százan ünnepelnék, az volna csak az igazán csodás élet!
Még akkor is sivárnak érzett sorsán, és a bajnok labda fényes pályafutásán elmélkedett, amikor Gézu szülei éles sikollyal vették tudomásul Mancs kanapé-pusztító ténykedését.
- Sicc, sicc ki innét nyavalyás nyávogi! Ma este büntetésül nem kapsz tejecskét, és a labdádat sem kapod vissza többet! – Gézu anyu felkapta Pingit, és haragjában kihajította a kerítésen túlra.
Pingit a dobás ereje sokáig lendületben tartotta, így hosszan gurult az úton, egyre távolodva Gézuék házától. Amikor megállt, és felnézett, egy nagy sárga épület előtt találta magát.
- He-lyi, Asz-ta-li-te-nisz Klub – HAK –olvasta hangosan. – De hát, de hát! Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van! – Pingi emlékezett ugyanis arra, hogy a ping-pong bajnokságot pont erről a helyszínről közvetítették.
- Most már csak be kell jutnom valahogy! – lelkendezett. Egy perccel később, Kutyu, a klub kabalakutyája állt meg mellette:
- Hát, de VAÚÚÚ! Hát te meg, hogy kerülsz ide? Mi keresnivalód van ilyen messze a szertár teremtől. No, gyere, majd én visszaviszlek a helyedre! – csaholta Kutyu, és óvatosan fogai közé véve, bevitte Pingit a szertárba, majd letette a padlóra.
- Vau, íme a helyeden vagy! Ez egyszer visszahoztalak, de több csavargás nincs! Értetted? Vau! – vakkantotta szigorúan, s már ott sem volt.
A szertár padlóján üldögélve Pingi eltöprengett hihetetlen mázliján, majd a sötétben elnyomta az álom.
Álmában épp Mancsi nyalogatta kedvesen egy jóleső kergetőzés után, mikor hirtelen kinyílt a szertár ajtó, és egy mély hang türelmetlen, éles hangon azt kérdezte:
- No, hol van már egy meccslabda?! Ez itt, a padló közepén épp megfelelő lesz! – azzal felkapta a még álmosságtól pislogó Pingit, akinek a durva ébresztőtől ráadásul a feje is megfájdult.
Mire teljesen magához tért, már a ping-pong asztalon ült, körülötte vakító fények, hangos zajok! Már kezdte volna megszokni az új helyszínt, amikor valaki felkapta és nem éppen gyöngéd stílusban fenéken billentette. Pingi hosszan repült, pattant egyet az asztal túlsó felén, s már próbálta volna élvezni ezt az új játékérzést, amikor valaki megint lesújtott rá. Pingi hirtelen irányt változtatott, s most visszafelé repült, majd pattant egyet az asztal innenső oldalán, és most a hátát érte az újabb ütés. Szegény Pingit hosszú – hosszú perceken át ily módon náspángolták, mígnem egyszer csak vége lett a mérkőzésnek!
- Na, majd most jön az ünneplés! – gondolta fáradtan, beletörődve abba, hogy a dicsőségért bizony meg kell szenvedni.
Mily nagy volt a csalódottsága, mikor rájött, hogy itt ugyan senki nem fogja ünnepelni őt! Hiszen ő csak egy fehér, átlagos ping-pong labda volt a kívülállók szemében. Ahhoz pedig, hogy aranybevonatot kapjon még több száz meccsen kellene hasonló kínokat átélnie.
- No, azt már nem! – határozta el a kis ping-pong labda. – Nem érnek annyit az ismeretlen emberek, és az elismerésük sem, hogy ily keményem megharcoljak érte!
Tudjátok Gyerekek, Pingi ekkor megértett egy nagyon fontos dolgot: azok, akik igazán szeretik, nem várják el, hogy szenvedjen a szeretetükért! Ők ugyanis nem az elért eredményeiért, nem a teljesítményéért bíznak benne, s nem azért tisztelik, hanem csakis önmagáért! Akiknek az elismeréséért pedig ekkora áldozatot kellene hoznia, azok akkor sem fogják igaz barátként kezelni, amikor dicsfényben úszik, hisz a szeretetük, elismerésük nem neki szól, csak a pillanatnyi győzelmének!
Pingi rájött, hogy nem jól döntött, mikor elhagyta a Gézu-otthont. Miközben a szertár sötétjében elmélkedett azon, s képtelen volt kitalálni, tulajdonképpen mi is volna jó neki, rátört egy fájó hiányérzet, mely mindenre választ adott!
- Mancs, Mancsikám! – suttogta. – Úgy hiányzol!
Honvágy töltötte be pici lelkét, erősen vágyakozott a Gézu család otthona után. Pingi végül boldogtalanul elszunyókált, de álmában önfeledten mosolygott, hisz ismét Manccsal játszott! Reggel felébredt, és megértette, egyetlen célja van csupán, a legfontosabb: visszamenni Mancshoz, a barátjához!
Igen ám, de hogyan?
A feltett kérdésre, mintegy válaszul élénk ugatás hallatszott, s a hang egyre közeledett.
- Kutyu, kutyu, kérlek, figyelj rám egy percre! – kiáltotta torkaszakadtából a kis golyó.
- Hogyan? Ki beszél itt hozzám, VAÚÚ! – vakkantotta Kutyu kérdőn. A következő pillanatban megpillantotta a hang forrását.
Pingi ugyanis minden erejét összeszedve ellökte magát a polctól és Kutyu orrára pottyant:
- Én, én vagyok, aki veled cseveg! Volna egy óriási kérésem!
Elmondta Kutyunak, mi bántja, mit szeretne, majd a jóindulatában nem eléggé bízva megjegyezte:
- No, és ha meghallgatsz egy jó tippet: Gézu Anyuék mindig finom falatokat juttatnak Mancsi táljába. Ha visszakapna, bizonyosan örömmel megosztaná veled a mai vacsoráját!
Kutyunak több se kellett, fogai közé vette Pingit és már talpalt is vele Gézuék házához.
Mióta Pingi elgurult tőlük, Gézuéknál nagy volt a szomorúság. Bár a kanapét megjavíttatták, Mancsi vígasztalhatatlan volt a barátja nélkül. Leverten gubbasztott a kandalló szélén, nem dörgölőzött kisgazdája lábaihoz, és alig evett valamit. Hiába vettek új ping-pong labdát ajándékba, neki a régi pajtása után fájt a szíve. Mivel Mancsi bánatos volt, a kis Gézuka is kedvetlenül járt –kelt a házban. S mivel Gézuka nem volt vidám, így Gézu Anyut is gyötörte a lelkifurdalás, hiszen ő volt az, aki kidobta Pingit a kertajtón túlra, így érthető módon hibásnak érezte magát abban, hogy elveszett.
Ilyen hangulatra érkezett meg Kutyu, a szájában Pingivel. Óvatosan lehelyezte kis „csomagját” a küszöb elé, majd hangosan csaholni kezdett:
- Vau, vau, vau, vau!
Addig ugatott, amíg végül Gézu Anyu kinézett:
- Mit kereshet itt ez az eb?
Kilépett az ajtón, s majdnem rátaposott Pingire, amikor Kutyu a lábai elé vetette magát!
- Megvadult ez a kutya, vagy mi? Jé, hát ez? – végre sikerült észrevetetni vele a kis fehér ping-pong labdát. – Hiszen ez Mancsi labdája, végre megkerültél!
Diadalmas tekintettel vitte be Pingit Gézu Anyu, majd még diadalmasabb arccal vitte őt oda a kandallón gubbasztó cicához Gézuka.
- Mancsi, kiscicám! Nézd csak, mit hoztam neked? – szólongatta.
- Nem érdekel, miaúúú! Én… - s ekkor Mancsi vetett egy oldalpillantást kisgazdája kezére, és örömében nagyot szökkent! – Pingi! Te vagy az? Hát visszatértél hozzám? – ujjongott boldogan!
A cicus szorosan magához ölelte rég nem látott játszópajtását, aki megnyugodva simult hozzá, s hozzábújva azt érezte: hazaérkezett! Nem akart már mást, nem akart már semmit és senkit, csak az ő kis cicuskáját, aki nélkül fabatkát sem ért az élete! Nem akart már megfelelni senki idegennek, de mag akart felelni azoknak, akik fontosak voltak neki: Mancsnak és Gézu gazdiéknak! Tudta már, amit mi régen megtanultunk: a szeretteinknél nincs fontosabb! Sem siker, sem dicsőség nem ér annyit, hogy cserébe lemondjunk a számunkra legfontosabbról, a szeretetről!
Gézuék otthonába Pingivel együtt a jókedv is visszatért, ismét móka és kacagás töltötte be a házat. Minden jó, ha jó a vége, itt a vége, fuss el véle! De ne túl messzire!
Majomkodások
Egyszer volt, hol nem volt, messze-messze az afrikai őserdők mélyén, Liánországban éldegélt egy ősi majomtörzs. Ők voltak a Makik.
A makicsoport több majomcsaládból állt, s a családok kölykei szoros barátságot kötöttek.
A csemeték, Miki, Muki, Móki és Májk folyton valami csintalanságon törték az eszüket.
A minap is megviccelték az egyik idős maki nénit, aki, ha nem volt mancsközelben a szemüvege, már nem látott valami jól. Épp leült volna, hogy elfogyassza napi banánadagját, csakhogy a lurkók banán helyett egy fadarabot csomagoltak a soron következő banán héjába. Ahogy Makinga néni ráharapott, nagyot reccsent fogai alatt a fadarab. Ő nem gyanította, hogy tréfa áldozata, meglepetten csak annyit jegyzett meg:
- No, már ezek a műfogsorok sem a régiek, vagy nem érett volna meg mostanra az idei termés?Míg szegény majomhölgy magában töprengett, mögötte nem sokkal, egy fa takarásából, liánon lógva leselkedett a négy rosszcsont, és alig bírták visszafojtani a nevetésüket.
- Hát ti meg mit kerestek itt, és min szórakoztok olyan jól? -szólalt meg hirtelen egy szigorú hang a hátuk mögött. Pehükre a makitörzs főnöke Makirály volt az, aki rajtakapta őket.
- Nagyon nem szép dolog gúnyt űzni a másik hibájából, s főként olyanból, amiről nem is tehet az illető!
- De, de... mi igazán nem akartunk és nem is tettünk semmi rosszat!- makogták védekezőn a kismajmok.
- Makinga néni már idős, rosszul lát, ezért vált a tréfátok célpontjává! Hogy kinevettétek szegényt! Ti ezt az egészet minek neveznétek? Jó tettnek talán?
Miki, Muki, Móki és Májk kénytelen volt belátni, hogy tényleg nem helyes, amit műveltek.
- Bocsásson meg Makinga néni, többet ilyen nem fordul elő! - kértek elnézést bűnbánóan.
Csakhogy nem ez volt az első csínytevésük, ami kellemetlenséget okozott a törzs felnőtt tagjainak, ezért Makirály komolyan elgondolkozott, mit tehetne. Végül kitalált egy mindenki számára megfelelőnek tűnő megoldást.
- Makik, meg kell tanulnotok, mi a fegyelem! S a fegyelmezett magatartásra legjobban a sport oktat. Mától tehát kötelező sportolnotok, s hogy legyen némi ösztönzés is, ezennel bejelentem a makitörzs történelmének első sporteseményét: egy hónap múlva mászóversenyt rendezünk! E- verseny résztvevőiként bizonyíthatjátok, milyen szorgosan készültetek a megmérettetésre! Rajta hát, lássatok hozzá a felkészüléshez!
A makikölyköknek tetszett is, nem is a kiadott feladat. Szerettek mozogni, futkározni, na, de muszájból?! A Makirály kérésének azonban, ha tetszett, ha nem, ellentmondani nem lehetett.
Innentől fogva tehát mindegyikük szorgalmasan edzett nap, mint nap. Rendszeresen futottak, rótták a köröket egy közeli tisztáson.
- Huh, huh, futok, szaladok, győzni akarok! - kiáltotta Májk lelkesen.
- Azért abba lenne egy kis beleszólásunk! - lihegte Muki, és minden erejét latba vetve, leelőzte Májkot.
Így váltak akaratlanul is ellenfelekké. Hol együtt, hol külön-külön edzettek, de egy biztos: nem unatkoztak, s nem maradt felesleges idejük arra, hogy rosszaságokat eszelhessenek ki. Makirály terve tehát bevált.
Teltek, múltak a napok, s elérkezett a nagy verseny ideje. A négy majomkölyök csupa lámpaláz volt, egytől-egyig meg akarták nyerni a versenyt, hisz sok munkájuk volt a felkészülésben. A fődíj is igen csábító volt: egy hatalmas banántorta a bajnok nyereménye!
- Vigyássz, késsz, tűssz! - adta ki a rajtparancsot a kígyóbíró, aki a fán felfelé kúszva követte nyomon a versenyzőket, hogy végül kimondhassa a győztes nevét.
Nézőként a makitörzs összes tagja jelen volt, kíváncsian várták, kinek a neve kerül be elsőként a makik sporttörténelmébe.
- Hajrá Muki!
- Hajrá Miki!
- Hajrá Móki!
- Hajrá Májk! -kiáltozták kórusban.
A majomkölykök pedig eközben ügyesen s példamutató kitartással küzdötték át magukat a dzsungel legmagasabb ágas-bogas fáján, fel a magasba. Már olyan messze jártak, hogy lentről nemigen lehetett kitalálni, melyik versenyző, hol tart?
Izgatott csend telepedett a maki nézőkre, s a csendet egyszer csak megtörte a bíró éles szisszentése:
- Májk nyert! Ssz... Ssz...
Volt nagy ujjongás, taps és Májk, a bajnok megkapta a hatalmas banántortát is. Örült a győzelmének, ennek ellenére az egyik szeme sírt: hisz nincs nehezebb, mint a legjobb barátaiddal vetélkedni! Az elmúlt hónap során kevesebb időt töltöttek egymással, mert mindenki a feladatra koncentrált. Fél szemmel kissé letört társait figyelte, akik elkülönülve hármasban nem túl derűs pofival pusmogtak.
- Hé, ti ott! - szólt harsányan Májk. - Gyertek ide!
A három makipajtás odasomfordált, és sportszerűen mancsot rázva gratulált neki, miközben vágyakozó pillantásokat vetettek a díj felé.
- Együk meg együtt! Hisz mindannyian keményen megdolgoztunk érte! Nem igazságos, hogy csak egy nyerhetett! Higgyétek el, nekem is sokkal jobban esne a torta, ha veletek majszolgathatnám! Ugye, elfogadjátok, ki-ki a maga részét? - kérdezte Májk szinte esdeklőn, mert rájött, hogy fontos ugyan a győzelem, de barátok nélkül, mit sem ér!
Társai nem kérették sokáig magukat, így együtt boldogan nekiláttak a falatozásnak.A sportolást ezután sem hagyták abba, csapatban indultak a soronkövetkező dzsungel-bajnokságokon, méltó hírnevet szerezve makitörzsüknek. Makirály és a törzs apraja-nagyja rettentően büszke volt rájuk!
Minden jó, ha jó a vége, itt a vége fuss el véle, s ha eddig még nem tetted, sportolj valamit te is végre! :-)
A makicsoport több majomcsaládból állt, s a családok kölykei szoros barátságot kötöttek.
A csemeték, Miki, Muki, Móki és Májk folyton valami csintalanságon törték az eszüket.
A minap is megviccelték az egyik idős maki nénit, aki, ha nem volt mancsközelben a szemüvege, már nem látott valami jól. Épp leült volna, hogy elfogyassza napi banánadagját, csakhogy a lurkók banán helyett egy fadarabot csomagoltak a soron következő banán héjába. Ahogy Makinga néni ráharapott, nagyot reccsent fogai alatt a fadarab. Ő nem gyanította, hogy tréfa áldozata, meglepetten csak annyit jegyzett meg:
- No, már ezek a műfogsorok sem a régiek, vagy nem érett volna meg mostanra az idei termés?Míg szegény majomhölgy magában töprengett, mögötte nem sokkal, egy fa takarásából, liánon lógva leselkedett a négy rosszcsont, és alig bírták visszafojtani a nevetésüket.
- Hát ti meg mit kerestek itt, és min szórakoztok olyan jól? -szólalt meg hirtelen egy szigorú hang a hátuk mögött. Pehükre a makitörzs főnöke Makirály volt az, aki rajtakapta őket.
- Nagyon nem szép dolog gúnyt űzni a másik hibájából, s főként olyanból, amiről nem is tehet az illető!
- De, de... mi igazán nem akartunk és nem is tettünk semmi rosszat!- makogták védekezőn a kismajmok.
- Makinga néni már idős, rosszul lát, ezért vált a tréfátok célpontjává! Hogy kinevettétek szegényt! Ti ezt az egészet minek neveznétek? Jó tettnek talán?
Miki, Muki, Móki és Májk kénytelen volt belátni, hogy tényleg nem helyes, amit műveltek.
- Bocsásson meg Makinga néni, többet ilyen nem fordul elő! - kértek elnézést bűnbánóan.
Csakhogy nem ez volt az első csínytevésük, ami kellemetlenséget okozott a törzs felnőtt tagjainak, ezért Makirály komolyan elgondolkozott, mit tehetne. Végül kitalált egy mindenki számára megfelelőnek tűnő megoldást.
- Makik, meg kell tanulnotok, mi a fegyelem! S a fegyelmezett magatartásra legjobban a sport oktat. Mától tehát kötelező sportolnotok, s hogy legyen némi ösztönzés is, ezennel bejelentem a makitörzs történelmének első sporteseményét: egy hónap múlva mászóversenyt rendezünk! E- verseny résztvevőiként bizonyíthatjátok, milyen szorgosan készültetek a megmérettetésre! Rajta hát, lássatok hozzá a felkészüléshez!
A makikölyköknek tetszett is, nem is a kiadott feladat. Szerettek mozogni, futkározni, na, de muszájból?! A Makirály kérésének azonban, ha tetszett, ha nem, ellentmondani nem lehetett.
Innentől fogva tehát mindegyikük szorgalmasan edzett nap, mint nap. Rendszeresen futottak, rótták a köröket egy közeli tisztáson.
- Huh, huh, futok, szaladok, győzni akarok! - kiáltotta Májk lelkesen.
- Azért abba lenne egy kis beleszólásunk! - lihegte Muki, és minden erejét latba vetve, leelőzte Májkot.
Így váltak akaratlanul is ellenfelekké. Hol együtt, hol külön-külön edzettek, de egy biztos: nem unatkoztak, s nem maradt felesleges idejük arra, hogy rosszaságokat eszelhessenek ki. Makirály terve tehát bevált.
Teltek, múltak a napok, s elérkezett a nagy verseny ideje. A négy majomkölyök csupa lámpaláz volt, egytől-egyig meg akarták nyerni a versenyt, hisz sok munkájuk volt a felkészülésben. A fődíj is igen csábító volt: egy hatalmas banántorta a bajnok nyereménye!
- Vigyássz, késsz, tűssz! - adta ki a rajtparancsot a kígyóbíró, aki a fán felfelé kúszva követte nyomon a versenyzőket, hogy végül kimondhassa a győztes nevét.
Nézőként a makitörzs összes tagja jelen volt, kíváncsian várták, kinek a neve kerül be elsőként a makik sporttörténelmébe.
- Hajrá Muki!
- Hajrá Miki!
- Hajrá Móki!
- Hajrá Májk! -kiáltozták kórusban.
A majomkölykök pedig eközben ügyesen s példamutató kitartással küzdötték át magukat a dzsungel legmagasabb ágas-bogas fáján, fel a magasba. Már olyan messze jártak, hogy lentről nemigen lehetett kitalálni, melyik versenyző, hol tart?
Izgatott csend telepedett a maki nézőkre, s a csendet egyszer csak megtörte a bíró éles szisszentése:
- Májk nyert! Ssz... Ssz...
Volt nagy ujjongás, taps és Májk, a bajnok megkapta a hatalmas banántortát is. Örült a győzelmének, ennek ellenére az egyik szeme sírt: hisz nincs nehezebb, mint a legjobb barátaiddal vetélkedni! Az elmúlt hónap során kevesebb időt töltöttek egymással, mert mindenki a feladatra koncentrált. Fél szemmel kissé letört társait figyelte, akik elkülönülve hármasban nem túl derűs pofival pusmogtak.
- Hé, ti ott! - szólt harsányan Májk. - Gyertek ide!
A három makipajtás odasomfordált, és sportszerűen mancsot rázva gratulált neki, miközben vágyakozó pillantásokat vetettek a díj felé.
- Együk meg együtt! Hisz mindannyian keményen megdolgoztunk érte! Nem igazságos, hogy csak egy nyerhetett! Higgyétek el, nekem is sokkal jobban esne a torta, ha veletek majszolgathatnám! Ugye, elfogadjátok, ki-ki a maga részét? - kérdezte Májk szinte esdeklőn, mert rájött, hogy fontos ugyan a győzelem, de barátok nélkül, mit sem ér!
Társai nem kérették sokáig magukat, így együtt boldogan nekiláttak a falatozásnak.A sportolást ezután sem hagyták abba, csapatban indultak a soronkövetkező dzsungel-bajnokságokon, méltó hírnevet szerezve makitörzsüknek. Makirály és a törzs apraja-nagyja rettentően büszke volt rájuk!
Minden jó, ha jó a vége, itt a vége fuss el véle, s ha eddig még nem tetted, sportolj valamit te is végre! :-)
Hablaty meséje
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl egy kerek erdő közepén állt egy öreg tölgy, melynek odvában picur manócska éldegélt, úgy hívták, Hablaty. Főhősünk nem véletlenül kapta épp ezt a nevet, de nem ám! Ugyanis bárkivel is találkozott, azon nyomban elkezdett megállás nélkül beszélni! Járt a szája, még levegőt sem vett, csak mondta a magáét folyamatosan.
Egy alkalommal például szokásos délutáni sétája során összefutott Szelíddel, a kedves őzikével.
- Jaj, Szelíd, de jó, hogy látlak! Képzeld, az éjjel veled álmodtam! Azt álmodtam, hogy beleestél a patakba, s én mentettelek meg. Ugye, milyen rendes tőlem, kész szerencse, hogy nem hagytalak megfulladni! – sorolta. - Hiába, mindig jól jön, ha kéznél vagyok! – jegyezte meg fennhangon. - Nahát, milyen jó is, hogy vagyok! – s miközben saját létezésének végtelen hasznosságán töprenkedett, már tova is ballagott.
Szelíd halk szavaira már ügyet sem vetett:
- Hablaty, örülök, hogy láttalak…
Ahogy tovább mendegélt hirtelen kopácsolást hallott. Felnézett, és meglátta Harkály úrfit. No, amint meglátta, rögtön meg is szólította:
- Szervusz, komám! Ha tudnád, mi történt velem tegnap! Emlékszel, milyen esős idő volt? Bizony, bizony, az volt: gilisztafullasztó időnk kerekedett tegnap! A nagy latyakban hazafelé tartottam, hogy minél előbb megszárogathassam átázott ruházatom, mikor egyszer csak mit látok az ösvény közepén? Hát, egy rekordhosszú kukacot! Mikor az észrevett, menekülni próbált volna a föld alá. A vizes talajban azonban nem lelte helyét, így kénytelen volt megvárni, míg odaérek. Gondoltam is akkor magamban: hmm…, micsoda jó falat volnál Te az én Harkály cimborámnak! Az ám, ha ugyan ott lettél volna! De nem voltál, én meg nem vagyok madár, hogy csúszómászókat egyek, így hát egérutat hagytam neki, s ő nyomban el is inalt! Csak gondoltam jó, ha tudod, milyen finom falatról maradtál le! No, viszlát komám! –köszönt el, s még annyit sem kérdezett: - Hogy s mint vagy ma, cimbora?
Harkály úrfi rosszallóan csóválta meg búbos kobakját, majd folytatta a kopácsolást, hogy végre ne csak halljon a finom falatokról!
Bizony, bizony, Hablaty manónk ilyen önző módon viselkedett mindenkivel. Mindig elmondta, vele mi történt, s észre sem vette, hogy –hacsak szóban is- de nap, mint nap átgázolt másokon figyelmetlen magatartásával.
Hanem egyszer megunta a többi erdőlakó, hogy Hablaty folyton magával van elfoglalva!
- Jóból is megárt a sok! Ha ez a manó folyton csak saját magával törődik, bizonyára jól meglesz a társaságunk nélkül is! –határozták el. S megbeszélték, ha ezután Hablattyal találkoznak, szó nélkül továbbállnak, egytől-egyig!
Hablaty másnap mit sem sejtve járta jól bejáratott útját, mikor szembejött vele Szúri, a sündisznó. Azaz, hogy szembejött volna, de amint észrevette a kismanót, nyomban irányt váltott, így mire Hablaty belekezdett volna mondandójába, már el is tűnt a szeme elől.
- Nahát! Hogy ez milyen gyorsan elmászott! – csodálkozott Hablaty, és még mindig gyanútlanul tovább mendegélt.
Legközelebb Cinivel, az egérrel találkozott, azaz, hogy találkozott volna! Ám Cini, amint felfigyelt rá, úgy elsurrant, akár az árnyék! Mire a manó kettőt pislantott, Cininek nyoma sem maradt! Hablatynak, miután három hasonló „nemtalálkozásban” is része volt, be kellett látnia: ez már nem lehet véletlen! Az erdőlakók szándékosan kerülik őt! Szegény, annyira nem volt tudatában önnön viselkedésének, hogy nem értette, miért teszik ezt vele, és nagyon elszomorodott.
Lekuporodott egy fa tövébe, és keservesen sírni kezdett:
- Brühühühűű! Brühühühűű… - s így folytatta volna tovább, ki tudja meddig, ha egy jóságos kis cinkemadár, Picinke, meg nem szánja:
- Ne sírj, Hablaty, még nincs veszve minden! Ismerem ám a te bajod, s azt is tudom, mit kéne tenned, hogy a barátaid visszafogadjanak téged. –csiripelte.
- Picinke, hát te tudod, miért bánnak így velem a többiek? – kérdezte reménykedve Hablaty.
- Tudod, Hablaty, senki nem szereti, ha lelki szemétkosárnak nézik! Márpedig azzal, hogy folyton rájuk zúdítod saját történéseidet, pontosan ezt teszed velük.
- De mikor mindig annyi érdekes dolog esik meg velem! Hát én már sosem önthetem ki a szívemet másoknak? Hát már senki sem kíváncsi rám? – duzzogott Hablaty kétségbeesetten.
- Nem arról van szó, hogy sosem szabadna magadról mesélned, de ha mesélsz, mindig figyelj a hallgatóságod visszajelzéseire. Ha kérdeznek, válaszolj, s ha nem kérdeznek, faggasd őket Te! Hiszen, ha nem kérdezősködsz, joggal érezhetik, hogy érdektelen vagy az ő problémáikra. – oktatta Hablatyot türelmesen Picinke.
- Na de, mit kérdezhetnék én, ha ők nem osztják meg velem, ami bántja őket? – akadékoskodott a manócska.
- Talán, ha biztosak lennének abban, hogy odafigyelsz rájuk, maguktól is elmondanák, mi a gondjuk, vagy miért boldogok éppen. Mindenesetre például egy „hogy vagy”-nak mindenki örül! Tehát, ha mást nem is, ezt feltétlenül kérdezd meg bárkitől, akit barátodnak érzel, vagy szeretnéd, hogy a barátod legyen.
- Köszönöm, Cinke, hogy ilyen megértően türelmes vagy velem, meg sem érdemlem a kedvességed! Hogy lehettem ilyen buta, ennyire figyelmetlen, ennyire önző! – kesergett Hablaty. – Ígérem, Picinke, neked megígérem, hogy jóváteszem, amit elrontottam! – fogadkozott, és már lendült is, hogy teljesítse ígéretét, amikor hirtelen visszafordult, s megkérdezte: - Drága Picinkém, és te hogy vagy ma?
A kis cinke mosolya kísérte, mikor végül tényleg elindult, hogy visszaszerezze a többi erdőlakó bizalmát is.
Ment, mendegélt egyszer csak Szelíd, a kedves őzike keresztezte útját. Szelíd, ha mégannyira meg is érdemelte volna, képtelen volt megbántani őt, így nem is tért ki a találkozás elől, mint a többi állat. Megadóan várta Hablaty szokott szóáradatát. Milyen nagy volt a meglepetése, mikor a várt beszéd-özön helyett, egy kurta, ám annál udvariasabb kérdés hagyta el manócska száját:
- Szervusz, Szelíd! Mondd csak hogy vagy ma őzgidácskám?
Hirtelenjében Szelíd nem is tudta, milyen választ adjon, annyira szokatlan volt számára Hablaty új viselkedése. Pár pillanatnyi habozás után felelt:
- Köszönöm kérdésed, jól vagyok. Azaz, nem is vagyok olyan jól, képzeld, Hablaty fáj a torkom egy kicsit!
- De hát, mi történt, talán hideget ittál? – érdeklődött együtt érző hangon a kismanó.
- Sajnos, nem mértem fel helyesen, milyen idő van ma. Délelőtt annyira szépen sütött a napocska, gondoltam, megmártózhatok a patakban. Mire végeztem, beborult az ég, és hűvös szél fújt. Azt hiszem, akkor fáztam meg egy kissé.
- Tudod, mit Szelíd? Gyere, meghívlak egy bögre forró, mézes teára, az majd egy-kettőre helyrehoz! –ajánlotta fel lelkesen Hablaty, s gidácska nem ellenezte az ötletet. Vele tartott az öreg tölgyhöz, és boldogan elszürcsölgette a felkínált gyógyitalt.
- Nahát, Hablaty! Igazad lett! Emlékszel, mit álmodtál? Azt, hogy megmentettél a hideg pataktól! Nem hittem volna, hogy valaha segíteni fogsz nekem! Köszönöm, nagyon jólesett a törődésed! – hálálkodott.
- Sajnálom, hogy eddig nem figyeltem rád igazán, viszont boldog vagyok, hogy most, törleszthettem egy picit a csúnya viselkedésemből. Szervusz, Szelíd, pihenj jól!
Mivel időközben beesteledett, elbúcsúztak egymástól. Szelíd már aznap, és másnap is úton-útfélen boldog-boldogtalannak elmesélte, milyen kedvesen bánt vele Hablaty manó. A többiek hitték is, nem is, ami történt. Aztán ki előbb, ki később, de végül mindegyikük megtapasztalta, mennyire megváltozott manó barátjuk. Igen, hiszen nyoma sem volt már az önző, figyelmetlen Hablatynak, a helyébe egy figyelmes, kissé ugyan bőbeszédű, de nagyon szeretnivaló Hablaty lépett! Az erdőlakók boldogan fogadták vissza őt maguk közé, és a manócska többé nem kockáztatta, hogy elveszítse a bizalmukat. Örült, hogy ismét szeretik és megtanulta, hogy ugyanilyen fontos, hogy ő is szeressen!
Gyerekek, ti is hagyjátok, hogy szeressenek, és mindig viszonozzátok a szeretetet, amit kaptok! Higgyétek el, a szeretetnél nincs fontosabb! Jóéjt, szép álmokat, szerető csókokat!
Egy alkalommal például szokásos délutáni sétája során összefutott Szelíddel, a kedves őzikével.
- Jaj, Szelíd, de jó, hogy látlak! Képzeld, az éjjel veled álmodtam! Azt álmodtam, hogy beleestél a patakba, s én mentettelek meg. Ugye, milyen rendes tőlem, kész szerencse, hogy nem hagytalak megfulladni! – sorolta. - Hiába, mindig jól jön, ha kéznél vagyok! – jegyezte meg fennhangon. - Nahát, milyen jó is, hogy vagyok! – s miközben saját létezésének végtelen hasznosságán töprenkedett, már tova is ballagott.
Szelíd halk szavaira már ügyet sem vetett:
- Hablaty, örülök, hogy láttalak…
Ahogy tovább mendegélt hirtelen kopácsolást hallott. Felnézett, és meglátta Harkály úrfit. No, amint meglátta, rögtön meg is szólította:
- Szervusz, komám! Ha tudnád, mi történt velem tegnap! Emlékszel, milyen esős idő volt? Bizony, bizony, az volt: gilisztafullasztó időnk kerekedett tegnap! A nagy latyakban hazafelé tartottam, hogy minél előbb megszárogathassam átázott ruházatom, mikor egyszer csak mit látok az ösvény közepén? Hát, egy rekordhosszú kukacot! Mikor az észrevett, menekülni próbált volna a föld alá. A vizes talajban azonban nem lelte helyét, így kénytelen volt megvárni, míg odaérek. Gondoltam is akkor magamban: hmm…, micsoda jó falat volnál Te az én Harkály cimborámnak! Az ám, ha ugyan ott lettél volna! De nem voltál, én meg nem vagyok madár, hogy csúszómászókat egyek, így hát egérutat hagytam neki, s ő nyomban el is inalt! Csak gondoltam jó, ha tudod, milyen finom falatról maradtál le! No, viszlát komám! –köszönt el, s még annyit sem kérdezett: - Hogy s mint vagy ma, cimbora?
Harkály úrfi rosszallóan csóválta meg búbos kobakját, majd folytatta a kopácsolást, hogy végre ne csak halljon a finom falatokról!
Bizony, bizony, Hablaty manónk ilyen önző módon viselkedett mindenkivel. Mindig elmondta, vele mi történt, s észre sem vette, hogy –hacsak szóban is- de nap, mint nap átgázolt másokon figyelmetlen magatartásával.
Hanem egyszer megunta a többi erdőlakó, hogy Hablaty folyton magával van elfoglalva!
- Jóból is megárt a sok! Ha ez a manó folyton csak saját magával törődik, bizonyára jól meglesz a társaságunk nélkül is! –határozták el. S megbeszélték, ha ezután Hablattyal találkoznak, szó nélkül továbbállnak, egytől-egyig!
Hablaty másnap mit sem sejtve járta jól bejáratott útját, mikor szembejött vele Szúri, a sündisznó. Azaz, hogy szembejött volna, de amint észrevette a kismanót, nyomban irányt váltott, így mire Hablaty belekezdett volna mondandójába, már el is tűnt a szeme elől.
- Nahát! Hogy ez milyen gyorsan elmászott! – csodálkozott Hablaty, és még mindig gyanútlanul tovább mendegélt.
Legközelebb Cinivel, az egérrel találkozott, azaz, hogy találkozott volna! Ám Cini, amint felfigyelt rá, úgy elsurrant, akár az árnyék! Mire a manó kettőt pislantott, Cininek nyoma sem maradt! Hablatynak, miután három hasonló „nemtalálkozásban” is része volt, be kellett látnia: ez már nem lehet véletlen! Az erdőlakók szándékosan kerülik őt! Szegény, annyira nem volt tudatában önnön viselkedésének, hogy nem értette, miért teszik ezt vele, és nagyon elszomorodott.
Lekuporodott egy fa tövébe, és keservesen sírni kezdett:
- Brühühühűű! Brühühühűű… - s így folytatta volna tovább, ki tudja meddig, ha egy jóságos kis cinkemadár, Picinke, meg nem szánja:
- Ne sírj, Hablaty, még nincs veszve minden! Ismerem ám a te bajod, s azt is tudom, mit kéne tenned, hogy a barátaid visszafogadjanak téged. –csiripelte.
- Picinke, hát te tudod, miért bánnak így velem a többiek? – kérdezte reménykedve Hablaty.
- Tudod, Hablaty, senki nem szereti, ha lelki szemétkosárnak nézik! Márpedig azzal, hogy folyton rájuk zúdítod saját történéseidet, pontosan ezt teszed velük.
- De mikor mindig annyi érdekes dolog esik meg velem! Hát én már sosem önthetem ki a szívemet másoknak? Hát már senki sem kíváncsi rám? – duzzogott Hablaty kétségbeesetten.
- Nem arról van szó, hogy sosem szabadna magadról mesélned, de ha mesélsz, mindig figyelj a hallgatóságod visszajelzéseire. Ha kérdeznek, válaszolj, s ha nem kérdeznek, faggasd őket Te! Hiszen, ha nem kérdezősködsz, joggal érezhetik, hogy érdektelen vagy az ő problémáikra. – oktatta Hablatyot türelmesen Picinke.
- Na de, mit kérdezhetnék én, ha ők nem osztják meg velem, ami bántja őket? – akadékoskodott a manócska.
- Talán, ha biztosak lennének abban, hogy odafigyelsz rájuk, maguktól is elmondanák, mi a gondjuk, vagy miért boldogok éppen. Mindenesetre például egy „hogy vagy”-nak mindenki örül! Tehát, ha mást nem is, ezt feltétlenül kérdezd meg bárkitől, akit barátodnak érzel, vagy szeretnéd, hogy a barátod legyen.
- Köszönöm, Cinke, hogy ilyen megértően türelmes vagy velem, meg sem érdemlem a kedvességed! Hogy lehettem ilyen buta, ennyire figyelmetlen, ennyire önző! – kesergett Hablaty. – Ígérem, Picinke, neked megígérem, hogy jóváteszem, amit elrontottam! – fogadkozott, és már lendült is, hogy teljesítse ígéretét, amikor hirtelen visszafordult, s megkérdezte: - Drága Picinkém, és te hogy vagy ma?
A kis cinke mosolya kísérte, mikor végül tényleg elindult, hogy visszaszerezze a többi erdőlakó bizalmát is.
Ment, mendegélt egyszer csak Szelíd, a kedves őzike keresztezte útját. Szelíd, ha mégannyira meg is érdemelte volna, képtelen volt megbántani őt, így nem is tért ki a találkozás elől, mint a többi állat. Megadóan várta Hablaty szokott szóáradatát. Milyen nagy volt a meglepetése, mikor a várt beszéd-özön helyett, egy kurta, ám annál udvariasabb kérdés hagyta el manócska száját:
- Szervusz, Szelíd! Mondd csak hogy vagy ma őzgidácskám?
Hirtelenjében Szelíd nem is tudta, milyen választ adjon, annyira szokatlan volt számára Hablaty új viselkedése. Pár pillanatnyi habozás után felelt:
- Köszönöm kérdésed, jól vagyok. Azaz, nem is vagyok olyan jól, képzeld, Hablaty fáj a torkom egy kicsit!
- De hát, mi történt, talán hideget ittál? – érdeklődött együtt érző hangon a kismanó.
- Sajnos, nem mértem fel helyesen, milyen idő van ma. Délelőtt annyira szépen sütött a napocska, gondoltam, megmártózhatok a patakban. Mire végeztem, beborult az ég, és hűvös szél fújt. Azt hiszem, akkor fáztam meg egy kissé.
- Tudod, mit Szelíd? Gyere, meghívlak egy bögre forró, mézes teára, az majd egy-kettőre helyrehoz! –ajánlotta fel lelkesen Hablaty, s gidácska nem ellenezte az ötletet. Vele tartott az öreg tölgyhöz, és boldogan elszürcsölgette a felkínált gyógyitalt.
- Nahát, Hablaty! Igazad lett! Emlékszel, mit álmodtál? Azt, hogy megmentettél a hideg pataktól! Nem hittem volna, hogy valaha segíteni fogsz nekem! Köszönöm, nagyon jólesett a törődésed! – hálálkodott.
- Sajnálom, hogy eddig nem figyeltem rád igazán, viszont boldog vagyok, hogy most, törleszthettem egy picit a csúnya viselkedésemből. Szervusz, Szelíd, pihenj jól!
Mivel időközben beesteledett, elbúcsúztak egymástól. Szelíd már aznap, és másnap is úton-útfélen boldog-boldogtalannak elmesélte, milyen kedvesen bánt vele Hablaty manó. A többiek hitték is, nem is, ami történt. Aztán ki előbb, ki később, de végül mindegyikük megtapasztalta, mennyire megváltozott manó barátjuk. Igen, hiszen nyoma sem volt már az önző, figyelmetlen Hablatynak, a helyébe egy figyelmes, kissé ugyan bőbeszédű, de nagyon szeretnivaló Hablaty lépett! Az erdőlakók boldogan fogadták vissza őt maguk közé, és a manócska többé nem kockáztatta, hogy elveszítse a bizalmukat. Örült, hogy ismét szeretik és megtanulta, hogy ugyanilyen fontos, hogy ő is szeressen!
Gyerekek, ti is hagyjátok, hogy szeressenek, és mindig viszonozzátok a szeretetet, amit kaptok! Higgyétek el, a szeretetnél nincs fontosabb! Jóéjt, szép álmokat, szerető csókokat!
Kati katica kalandjai
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virágos mező, melynek közepén nyílt egy szép szál piros tulipán.
Épp felkelőben volt a napocska, mire a tuli lassan tárogatni kezdte szirmait, és halk, gyöngéd hangon szólongatta kis lakóját:
- Kati, Katinkám, jó reggelt kis Katicám, hajnal hasadt, ideje felébredned!Friss harmatcseppet hullajtott a bogárka arcába, mire egyből kifutott annak szeméből az álom.
- Jó reggelt Tuli barátom! Igazad van, készülődnöm kell, hisz ma van a nagy nap! Hamar el kell készülnöm a nektártortával!Katicának ugyanis szülinapja volt, s várta a barátait, hogy együtt ünnepelhessenek.
Nemsokára meg is érkezett az első vendég, Hangyóca. Ropogós morzsadarabkát hozott ajándékba. Őt követte Pókica, aki puha takarót szőtt az ünnepeltnek, majd megjött Pilka, a pillangó is, ő virágpor púderrel lepte meg Katicát. Végül Prücsök-tücsök és Migu-csigu zárták a sort: zenés előadásukkal fokozták a jó hangulatot. Prücsök hegedűlt, Migu pedig verte a tam-tamot dió-dobján.
- Boldog szülinapot Katinka! - kiáltották kórusban. Estig táncoltak, cseverésztek, majd heherészve heverésztek. A nektártorta mind elfogyott, s a nap is lassan lenyugodott, így a kis társaság elbúcsúzott.Tuli kelyhébe bújva Kati elégedetten felsóhajtott:
- Csodás szülinapom volt, igaz? Zárd hát össze szirmaid, térjünk együtt nyugovóra! - kérte kedvesen. Csakhogy Tuli ezúttal nem teljesítette a kérését, s nem hajtotta óvó szirmait a kis bogár fölé, csupán csöndesen annyit mondott:
- Örülök, hogy jól sikerült a napod, kicsi Katicám. Ne haragudj, de túl gyönge vagyok ahhoz, hogy szirmaim összehajtsam, talán beteg leszek.
- Jaj, Tuli, miért nem szóltál hamarabb, hogy nem vagy jól? - Katica azonnal felkelt s aggódva repdesett barátja körül. Hozott neki friss vizet a közeli patakból, locsolgatta, cirógatta egész éjszaka. Sajnos, hiába!
A tulipán élénk piros szirmai reggelre bágyadt rózsaszínné halványultak.
- Édes Tulpikám, mondd, hogyan segíthetnék rajtad? - kérdezte könnyes szemmel Katica.
- Messze innét, túl a dombon, s az erdőn van egy nagy víz, annak közepén áll egy sziget. Ott él a csodatévő szivárványrózsa. - suttogta cérnavékony hangon a virág. - Talán ő tudna segíteni rajtam.
- Megyek már, repülök is, tarts ki pajtás! - kiáltotta a kisbogár, és nyomban útnak indult.
Egy teljes napja nem aludt, de bánta is ő! Szállt, suhant sietve át a réten, fel a dombon, keresztül az erdőn! Amint a víz felett haladt, már alig-alig verdesett szárnyaival, mikor egyszerre megpillantotta a szigetet!
Utolsó erejével küzdötte el magát a partig, ahol végre megpihenhetett.Pár percig ziláltan fújtatott:
- fúh, püh, fúh, püh! Majd eszébe jutott szenvedő barátja, összeszedte magát, s bár repülni zsibbadt szárnyaival már nem tudott, hamar továbbvándorolt.
Ahogy ment, mendegélt nem győzte bámulni a sziget szépséges virágait. Hanem egyszerre megpillantotta mind közül a legszebbet: a szivárványrózsát! Szirmai százféle színben pompáztak, csakúgy káprázott a szeme a kis Katicának, ahogy ránézett!
- Végre, megleltelek, csodatévő szivárványrózsa! Kérlek, segíts az én szegény Tuli barátomon! -szakadt ki belőle.
- Tudom, tudom kedves Katicabogár! Tudom, mi a baj! Te nagyon szeretheted őt, hisz milyen messzire elvándoroltál, hogy megmentsd! Vidd haza neki ezt a kis fiolát, élet-elixír van benne! Hintsd meg vele szirmait, s nyoma sem marad a betegségének!
- Köszönöm, jóságos Szivárványrózsa, repülök is, hogy mihamarabb átadhassam a gyógyírt!
Katinka hálás szívvel vágott neki a visszaútnak, a gondolat, hogy segíthet barátján, megsokszorozta erejét.
- Tuli, Tulpikám! Megérkeztem! - kiáltotta már messziről. Ahogy odaért, rálocsolta barátjára az elixírt, és Tuli azonnal jobban lett.
- Köszönöm, pajtás! Megmentettél! Új életre keltem, oly erősnek érzem magam, mint tán még soha!
Miközben örvendeztek, rájuk esteledett. A piros tulipán hálásan körülölelte Kati bogarat szirmaival, aki annak biztonságos kelyhében a fáradtságtól egy pillanat alatt mély álomba merült, így már nem hallhatta barátja meleg szavait: köszönöm, amit értem tettél, soha nem felejtem el! Jóéjszakát Kisbogár, aranyosat álmodjál!
Bizony, gyerekek! Jó tudni, hogy számíthatsz a barátaidra, ha baj van! Ne feledd, mindig úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak! Jók legyetek, nagyra nőjetek! :-)
Esőcsepp gondolatok - Aranyosi Ervin verse nyomán
Egyszer volt, hol nem volt messze-messze, fenn az égen éldegélt Esőfelhő Anyó. Nem volt könnyű dolga szegénynek, akárcsak földi sorstársainak, az Édesanyáknak. Szép, de néhol bizony hálátlan feladat az övék: felnevelik szülöttjeiket s miután hosszú időn át gondoskodtak róluk, szeretettel dédelgették őket, a csepp-csemeték, akár a földi gyermekek megkezdik saját életüket. Elindulnak egy új úton, s maguk mögött hagyják azt, aki oly nagyon szereti őket.
S visszatérve Esőfelhő Anyóhoz, ami a legfurcsább az egészben: a kezdő lökést ehhez épp az ő aggodalma, s ebből fakadó pityergése adta. Hirtelen esni kezdett, s a könny-cseppecskék kiszakadtak Anyjuk kebeléből s potyogni, hullani, zuhanni kezdtek, egyre távolodva szeretett otthonuktól. Az otthontól, mely eddig az életet jelentette számukra, az otthontól, ahol először pillantották meg e-fényes napvilágot, s az otthontól, melyet többé tán sosem látnak viszont.
A számtalan csepp gyermek közt volt kettő, kiknek útját érdemes figyelemmel követni, igaz, más-más okból. Hogy példájukból tanuljunk, elmesélem történetüket.
Egyikük, nevezzük őt Első Cseppnek, attól a pillanattól kezdve, ahogy kirepült a meleg fészekből, folyamatosan rettegett. Nem is csoda, hiszen ismeretlen helyen járt, olyan helyen, ahol sohasem, annak előtte. Arra gondolt:
- Mi lesz velem? Hová, merre tartok? Milyen veszélyek, milyen gondok-bajok várnak majd rám? Túlélem-e egyáltalán ezt a hatalmas változást? Nem válok –e szép, gömbölyű cseppből jelentéktelen semmivé? Milyen jövőt szántak nekem az égiek? Talán a forró napsütésben felszálló páraként végzem? Vagy a fekete föld szippant sötét mélyébe? Óh, mily kegyetlen az élet! Eltűnök, mintha sosem lettem volna, pici lelkem üresen kong majd a semmiben! Ez lenne hát rövid éltem vége?
Bizony ilyen szomorú, nehéz gondolatokkal volt tele szegény Első Csepp buksija, s e-borús gondolatok közepette hirtelen bekövetkezett az, amitől tartott. Hatalmas csobbanással, melytől egész teste sajogni kezdett, egy feneketlen mély gémeskútba zuhant. Hirtelen millió és millió társa között találta magát, s elöntötte a felszabadító érzés: legalább nincs egyedül! Igaz az örömbe üröm vegyült, hiszen, ahogy előre látta, keserű sorsa beteljesült: a mély kútból nem láthatja már soha többé a sugárzó napot…
Ez történt tehát Első Cseppel, de lássuk, hogyan alakult a másikuk, -nevezzük őt Második Cseppnek- sorsa?
Második Csepp bizony kezdettől fogva egész más volt! No, nem mintha nagy különbség lehetne két esőcseppecske között, hiszen egyik is víz, másik is az. Nem is a külsejükben tértek el egymástól, hanem ami igazán számít: mások voltak legbelül! Ez a kis vizecske is elindult otthonról, s bár neki is nehéz volt elszakadnia édes szülőanyjától, mégis hálatelt szívvel, egy boldogabb jövő reményében vágott útnak.
Lágy szelek szárnyán ringatózott, s utazás közben, izgatott mosollyal arcán, arra gondolt:
- Eljött hát az én időm… Valóra válthatom végre az álmom, s felfedezhetem a nagyvilágot! Mennyi újdonságot, csodás változatosságot rejt! Mennyi szép élményben lehet részem általa! Hmm… Mi az élet rendje? Megszületünk, Anyánk dédelgető ölelésében megerősödünk,majd útra kelünk, s céljainkat megvalósítva, újabb- és újabb tapasztalatokat nyerve többé, jobbá válunk. Végül földet érünk, hogy aztán megbékélve adjuk át magunkat valami magasabb erőnek, mely által ismét a felhők közé repülhetünk. Ez egy örök körforgás és mily csodás!
Miközben ily derűsen elmélkedett, letekintett s meglátta a kis patakot, fürgén úszkáló, vidám cseppek tengerét, melyhez gyorsan közeledett. Boldog kiáltás szakadt ki belőle:
- Pajtásaim, jövök már! Alig várom, hogy együtt játszunk! De jó lesz veletek fogócskázni, bújocskázni, dalolászni! Halacskákat dédelgetni vágyom, s fényükben tündökölni! Egymást megismerni, szeretni, jó barátságokat kötni – ez minden, mit szeretnék, s valaha szerettem volna! Az élet szép!
Kacagva csobbant a patak vizébe, mely kellemesen hűsítette boldogságtól felhevült testét. A többiek örömmel üdvözölték, s a cseppecske életében új szakasz, csodás játék vette kezdetét.
S mi a két történet tanulsága? Szerintem te is tudod már: ha az életet szépnek látod, mindig úgy érzed, hogy játszol. Ám ha az élettől tartasz, csak teher lehet, amit tőle kapsz. Gondolkozzatok hát pozitívan, legyetek kedvesek, higgyetek a jóban, mert a másoknak adott öröm és szeretet sokszorosan tér majd vissza hozzátok!
S visszatérve Esőfelhő Anyóhoz, ami a legfurcsább az egészben: a kezdő lökést ehhez épp az ő aggodalma, s ebből fakadó pityergése adta. Hirtelen esni kezdett, s a könny-cseppecskék kiszakadtak Anyjuk kebeléből s potyogni, hullani, zuhanni kezdtek, egyre távolodva szeretett otthonuktól. Az otthontól, mely eddig az életet jelentette számukra, az otthontól, ahol először pillantották meg e-fényes napvilágot, s az otthontól, melyet többé tán sosem látnak viszont.
A számtalan csepp gyermek közt volt kettő, kiknek útját érdemes figyelemmel követni, igaz, más-más okból. Hogy példájukból tanuljunk, elmesélem történetüket.
Egyikük, nevezzük őt Első Cseppnek, attól a pillanattól kezdve, ahogy kirepült a meleg fészekből, folyamatosan rettegett. Nem is csoda, hiszen ismeretlen helyen járt, olyan helyen, ahol sohasem, annak előtte. Arra gondolt:
- Mi lesz velem? Hová, merre tartok? Milyen veszélyek, milyen gondok-bajok várnak majd rám? Túlélem-e egyáltalán ezt a hatalmas változást? Nem válok –e szép, gömbölyű cseppből jelentéktelen semmivé? Milyen jövőt szántak nekem az égiek? Talán a forró napsütésben felszálló páraként végzem? Vagy a fekete föld szippant sötét mélyébe? Óh, mily kegyetlen az élet! Eltűnök, mintha sosem lettem volna, pici lelkem üresen kong majd a semmiben! Ez lenne hát rövid éltem vége?
Bizony ilyen szomorú, nehéz gondolatokkal volt tele szegény Első Csepp buksija, s e-borús gondolatok közepette hirtelen bekövetkezett az, amitől tartott. Hatalmas csobbanással, melytől egész teste sajogni kezdett, egy feneketlen mély gémeskútba zuhant. Hirtelen millió és millió társa között találta magát, s elöntötte a felszabadító érzés: legalább nincs egyedül! Igaz az örömbe üröm vegyült, hiszen, ahogy előre látta, keserű sorsa beteljesült: a mély kútból nem láthatja már soha többé a sugárzó napot…
Ez történt tehát Első Cseppel, de lássuk, hogyan alakult a másikuk, -nevezzük őt Második Cseppnek- sorsa?
Második Csepp bizony kezdettől fogva egész más volt! No, nem mintha nagy különbség lehetne két esőcseppecske között, hiszen egyik is víz, másik is az. Nem is a külsejükben tértek el egymástól, hanem ami igazán számít: mások voltak legbelül! Ez a kis vizecske is elindult otthonról, s bár neki is nehéz volt elszakadnia édes szülőanyjától, mégis hálatelt szívvel, egy boldogabb jövő reményében vágott útnak.
Lágy szelek szárnyán ringatózott, s utazás közben, izgatott mosollyal arcán, arra gondolt:
- Eljött hát az én időm… Valóra válthatom végre az álmom, s felfedezhetem a nagyvilágot! Mennyi újdonságot, csodás változatosságot rejt! Mennyi szép élményben lehet részem általa! Hmm… Mi az élet rendje? Megszületünk, Anyánk dédelgető ölelésében megerősödünk,majd útra kelünk, s céljainkat megvalósítva, újabb- és újabb tapasztalatokat nyerve többé, jobbá válunk. Végül földet érünk, hogy aztán megbékélve adjuk át magunkat valami magasabb erőnek, mely által ismét a felhők közé repülhetünk. Ez egy örök körforgás és mily csodás!
Miközben ily derűsen elmélkedett, letekintett s meglátta a kis patakot, fürgén úszkáló, vidám cseppek tengerét, melyhez gyorsan közeledett. Boldog kiáltás szakadt ki belőle:
- Pajtásaim, jövök már! Alig várom, hogy együtt játszunk! De jó lesz veletek fogócskázni, bújocskázni, dalolászni! Halacskákat dédelgetni vágyom, s fényükben tündökölni! Egymást megismerni, szeretni, jó barátságokat kötni – ez minden, mit szeretnék, s valaha szerettem volna! Az élet szép!
Kacagva csobbant a patak vizébe, mely kellemesen hűsítette boldogságtól felhevült testét. A többiek örömmel üdvözölték, s a cseppecske életében új szakasz, csodás játék vette kezdetét.
S mi a két történet tanulsága? Szerintem te is tudod már: ha az életet szépnek látod, mindig úgy érzed, hogy játszol. Ám ha az élettől tartasz, csak teher lehet, amit tőle kapsz. Gondolkozzatok hát pozitívan, legyetek kedvesek, higgyetek a jóban, mert a másoknak adott öröm és szeretet sokszorosan tér majd vissza hozzátok!
Egyszer volt...
Egyszer volt, hol nem volt, tán igaz sem volt, volt egyszer egy Nevenincsország, amiből hamarosan Játékanincs-csakegyország lett!
De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején!
Képzeljétek, akkortájt még nem volt ennyi féle-, fajta játékuk a gyerekeknek, mint manapság.
Történetünk egyik szereplőjének, a kis Marcsinak például volt egy képeskönyve, egy fa építőkocka készlete, meg egy Böbi nevű babája. A kis Petinek pedig egy sakkészleten s egy piros pettyes labdán kívül, egy műanyag kék rendőrautója volt csak, de azt úgy óvta, mint a szeme világát! No, csak azért mesélem el mindezt, hogy tudjátok, az akkori gyerekek számára kincset ért minden egyes játékuk! Bizony jó volna, ha manapság is ilyen megbecsülésnek örvendenének a játékszerek, de hát valljuk be: a bőség zavara eluralkodott a mai lánykákon és fiúcskákon.
Bizony boldogok is voltak a hajdani játékok, hogy ilyen tisztességben lehetett részük, s igyekeztek megszolgálni kisgazdáik ragaszkodását: a könyvecskék vigyáztak lapjaikra, nehogy elszakadjanak, a babák mindig széles mosollyal fogadták őket, hogy felviduljanak, a kisautók pedig már egy parányi lökettől is olyan hosszat gurultak, hogy a kisfiúk nem győzték utolérni járgányaikat!
Ilyen és hasonló örömteli játszadozással teltek a mindennapok, mígnem valaki megirigyelte ezt a nagy harmóniát a játékok és kisgazdáik közt! Ez a valaki pedig nem volt más, mint Cserfes, egy rosszindulatú törpe, akinek rossz természete miatt egyetlen barátja sem volt! Magányában képtelen volt elviselni mások boldogságát, és naphosszat irigykedett mindenkire, aki boldognak érezte magát. Rettentő tervet eszelt ki, hogy végre ő kerülhessen a figyelem középpontjába!
Egy adandó alkalommal összehívta a játékokat s a következő bejelentést tette:
- Ha még volna, aki nem ismer, bemutatkoznék! - harsant fel kevélyen.
- Én vagyok Cserfes, a nagyhatalmú varázsmanó, és elhatároztam, hogy megkeserítem kisgazdáitok sorsát, ha nem engedelmeskedtek nekem! Hozok rájuk fogfájást, megcsipkedem az arcukat, és rémálmokkal hintem tele éjjelüket, ha meg nem ígéritek, hogy elhagyjátok őket! Térjetek vissza Játékországba, és maradjatok ott, mindörökre! Még valami: kisgazdáitoknak egy szót sem szólhattok arról, miért mentek el, nem búcsúzhattok el tőlük, különben nagyon megbánják, hogy valaha ismertek titeket!
Mit volt, mit tenni szegény játékok egytől –egyig szó nélkül faképnél hagyták gyerekbarátaikat. Nem tehettek mást, hisz annyira szerették őket, nem kockáztathatták, hogy bármi bajuk essen!
A gyerekek tehát egy napon arra ébredtek, hogy az összes játékuk eltűnt. Volt nagy szomorúság, sírás-rívás! Marcsi bömbölve szaladt Anyukájához:
- Anyu, Anyu! Nem találom Böbi babát, sem a képeskönyvem, sem az építőkockáimat!
Anyukája hiába próbált segíteni, a játékoknak valóban nyomuk veszett!
Ugyanígy történt ez minden más családnál, aminek a vége az lett, hogy a következő napon hosszú sorok kígyóztak a játékboltok előtt. Csakhogy történt még egy furcsaság: a játékboltok mindegyikében csupán egyfajta játékot lehetett megvásárolni: egy furcsán vigyorgó manó-kabalát, aki ráadásul társalogni is tudott. A következőképpen mutatkozott be:
- Cserfes vagyok a barátod,
Jó leszek hozzád, meglátod!
Vágyakozol Te is társra?
Ne várakozz most már másra!
Hozzád örökké hű leszek,
Tevéled bárhová elmegyek!
Ez a mondóka szíven találta a gyerekeket, akiket nagyon bántott korábbi játékaik érthetetlen, hűtlen viselkedése. Így, bár egyik gyerek sem Cserfest kérte szüleitől ajándékba, mégis mindegyik megszerette, s ezután a végletekig ragaszkodott a saját példányához.
Cserfes elérte célját: most mindenki őt szerette, őt kényeztette! Szégyenletes zsarolásának és furmányos varázslatának köszönhetően immáron ő volt az egyetlen gyerekjáték a Földön.
Lubickolt az önző boldogságban, bár, ha kicsit is figyelt volna kisgazdái érzéseire, észrevette volna el-elrévedező arcocskájukat, néhanapján legördülő könnycseppjeiket, amint eszükbe jutottak régi játékaik. Mert bár a gyerekek dacból úgy tettek, mintha nem hiányoznának nekik megszokott babáik, autóik, azért belül nagyon szenvedtek, és nem tudták elfelejteni azokat!
Marcsi is folyton Böbire gondolt, egyik éjszaka rémálma is volt vele kapcsolatban. Álmában épp babázott, amikor egy csúnya fekete felhő szállt föléjük, kinyúlt belőle egy hosszú kar és kiszakította a kislány kezéből kedvencét. Felriadt, majd a sötétben némán, tágra nyílt szemekkel a plafont bámulta. Egyszerre Cserfes manó hangját hallotta, amint mellette fekve, álmában beszélt:
- Hmm…, simi-simi, szere-szere, jaj milyen jó, győztesnek lenni! Igen, igen, győztem, immáron enyém az összes gyerek szeretete, és ti, unott kacatok már nem hiányoztok senkinek! Játékország a végállomás számotokra, ahogy parancsoltam! Most, és mindörökre!
A kislány meglepődve hallgatta a kedvesnek vélt Cserfes álombéli beszédét, ördögi kacaját. A gonosz kis teremtés lebuktatta önnön ármánykodását.
- Jaj, hiszen akkor nem önszántukból mentek el, és nem azért, mert nem szerettek, sőt! Inkább meg akartak óvni minket a gonosz törpemanótól. Istenkém! Hát ez az igazság? – hüledezett magában. – Holnap összehívom a többieket, majd együtt kitaláljuk, mit tegyünk?
Marcsi másnap útnak eresztette megbízható postagalambját Grút, a következő levéllel:
Drága Barátom!
Hihetetlen, amit megtudtam, és azonnali tanácskozást igényel! Bővebbet majd személyesen, találkozzunk délután 4 órakor a parkbéli játszótéren! Fontos! Hagyd otthon Cserfest, semmiképp ne hozd magaddal! Szeretettel ölel: Marcsi
A levelet gondosan összehajtotta, majd átadta Grúnak a címzettlistát, de mielőtt elröpült volna még figyelmeztetőleg utána szólt:
- Grú, kérlek, siess! Létkérdés, hogy mindenki időben megkapja ezt az üzenetet!
A galamb értése jeléül biccentett, majd elsuhant, mint a nyíl.
Marcsi izgatottan várta a délutánt, képtelen volt titkolni, mit érez, olyannyira hogy még a cseppet sem figyelmes Cserfes is megsejtett valamit. Gyanakvó pillantásai kísérték egész nap. Meg kell említenem, hogy időközben Cserfes manó érzései megváltoztak: igazán megkedvelte a kislányt, így őszintén aggasztotta gondterhelt arcocskája.
- Édes Kisgazdám, oly levertnek látszol, talán valami bajod van? – bukott ki végül belőle a kérdés behízelgő hangon.
- Nem, Cserfes, semmi bajom, csak rosszul aludtam az éjjel, álmosnak érzem magam. – felelte Marcsi kissé ridegen.
Végül, bármily ólomlábakon is, de eljött az idő:
- Most mennem kell, nemsokára jövök, szervusz Cserfes! – köszönt el a leányka.
- Nem mehetnék veled én is? Egyáltalán hová mész, ahová kedvenc pajtásodat nem viheted magaddal?
- Óh, a játszótérre megyek, szaladgálni, mászókázni, csúszdázni fogok! Közben nem tudnék rád figyelni, még megsérülnél! Féltelek! –füllentette Marcsi meggyőzésképpen, és már ki is lépett a kertkapun.
Mire a találkozó helyszínére ért, az összes kis barátja várta, élükön Petivel.
- Marcsi, végre megjöttél! Mi történt, hogy mindannyiunkat összehívtál, és miért nem hozhattuk magunkkal kedvenceinket? – méltatlankodott elsőként.
- Úgy van, hisz most már ők az egyetlen játékaink, akik nem hagytak el minket, s mi így háláljuk meg a hűségüket? –hangzott el a kérdés egy szőke kislány szájából.
- Nem! Ez hazugság! Tudjátok meg az igazságot: Cserfes egyáltalán nem a barátunk, hanem a rosszakarónk! Többszörösítette önmagát, elzavarta a többi játékot, mert irigy volt, és kizárólagos törődést akart! Játszótársainkkal elhitette, hogy bajunk esik, ha nem költöznek vissza egytől-egyig Játékországba!
- És ezt te honnan tudod? – érdeklődött döbbent arccal Peti.
- Az én Cserfesem álmában mesélte, nem is sejti, hogy elárulta magát! Higgyetek nekem, és gondoljatok a régi játékaitokra! Tényleg olyan szívtelennek találjátok őket? Tényleg elhiszitek, hogy képesek lettek volna egy szó nélkül eltűnni?
A gyerekek eltöprengtek a hallottakon, majd egymás szavába vágva kiáltozni kezdtek:
- Nem, az én Pötyi labdám bizonyosan nem gurult volna el önszántából!
- Szöszi baba sem hagyott volna magamra, ha nem kényszeríti rá valaki!
- Brümi, a kistraktorom sem robogott volna el nélkülem!
Ilyen kijelentéseket tettek, és óriási volt a csalódottságuk, mikor rájöttek, hogy akit az elmúlt hetekben legfőbb támaszuknak véltek, valójában a leggonoszabb, legönzőbb manó volt kerek e-vidéken.
Miután magukhoz tértek megdöbbenésükből, Marcsi főnökletével elhatározták, hogy valamiképpen megleckéztetik Cserfest, ki-ki a sajátját, de hogy a hatás egyezzen, ki-ki ugyanúgy. Igen ám, de miképpen is legyen ez az ugyanúgy? Mi az, ami annyira fájhat ennek a rosszindulatú kis teremtésnek, hogy ráébredne tőle, mekkorát hibázott!
- Várjatok csak! – kiáltott fel Peti. – Mi az, amire Cserfes annyira vágyott? Mi az, amiért képes volt elüldözni mellőlünk a többi játékot?
Rövid hallgatás után, a választ a szőke kislány adta meg:
- Cserfes a szeretetünkre vágyott! Azt akarta elérni, hogy csak vele játszunk!
- Akkor hát, mi volna a legnagyobb büntetés a számára? – tette fel újból Peti a kérdést.
- Ha nem foglalkoznánk vele soha többet! - válaszolták a gyerekek kórusban.
Megállapodtak, hogy ezután levegőnek nézik Cserfest, egy szót sem szólnak hozzá, nem simogatják, nem ölelik meg, sőt hozzá sem érnek, ha nem muszáj!
- S, mikor már nagyon szenved, és nem érti, miért viselkedünk vele így, kész tények elé állítjuk. Lényeges, hogy ez egyszerre történjék, hisz tudjátok: egységben az erő! Mindannyian három nap elteltével állítsuk választás elé saját Cserfesünket: vagy azonnal visszahívja az összes régi játszópajtásunkat, vagy kidobjuk a szemétbe, mert ezt érdemeli! – javasolta Marcsi, feltüzelve a többi gyermek indulatát.
Tapsvihar tört ki, és éljenzés. Miután valamennyire lecsillapodtak, ki-ki hazatért a saját manójához.
Miután hazaért, megvacsorázott, és jóéjszakát kívánt anyukájának, Marcsi visszavonult szobájába. Az ő Cserfese mézes-mázos hangon fogadta:
- Hát megjöttél végre? Már úgy vártalak! Megsértődöm, ha nem simogatsz meg egy kicsit, annyira elhanyagoltál ma!
A manó már épp meg akarta kérdezni, hallotta-e Marcsi, mit mondott neki az imént, amikor Marcsi hangja hidegen felcsendült:
- Nem érek rád, sem ma, sem máskor! – a kislány szavai keményen koppantak a csöndben.
Cserfes a döbbenettől szóhoz sem jutott. Hová lett az ő gyöngéd kisgazdája? Miért nem szereti már?
- Bizonyosan elfáradtál Kedveském, pihenj le, melléd bújok, és mesélek neked, meglásd attól majd jobb kedved lesz!
A manó megfogta volna a kislány kezét, de Marcsi idegesen elhúzta azt, majd ráripakodott:
- Hagyj békén!
Három napon keresztül ment ez így, a törpe már se nem látott se nem hallott az elkeseredettségtől, annyira hiányzott neki a kislány gondoskodása, meleg szavai, akár egy sivatagi szomjazónak a pohár víz! A negyedik nap reggelén Marcsi végre megszólította:
- Figyelj rám, Cserfes! Tudom, mit műveltél a régi játékainkkal, minden kiderült! Hogy ne rágódj sokat, elmondom, te magad voltál az árulód! Álmodban kihallgattalak, s e-véletlen folytán értesültem gonosztettedről!
- Én…, én…, de hát az csak egy álom volt! – próbált védekezni Cserfes.
- Legalább most ne hazudj, te bajkeverő! Különben kénytelen leszek eldobni magamtól téged, végérvényesen! Egy esélyed maradt: visszahívod az összes elüldözött játékot, és bocsánatot kérsz mindegyiktől! Ha megteszed, lehet, hogy visszafogadlak, de csak nagyon hosszú idő múlva, mert sok fájdalmat okoztál nekem!
Cserfes elszomorodott. Hosszú időre elhagyta a jókedve, mikor pár óra múlva rájött, a többi másolat-manó is ugyanezt a parancsot kapta a többi kisgazdától. A gyereksereg minden tagja hadat üzent Cserfesnek, így nem volt más választása: elutazott Játékországba.
Nem kellett sokáig keresgélnie a régi játékokat. Mind egy helyen voltak, és azóta üldögéltek ott boldogtalanul, mióta a manó száműzte őket otthonaikból. Cserfes kénytelen-kelletlen összeszedte a bátorságát és elébük állt:
- Kérlek, ne haragudjatok rám! Önző voltam, de meg is kaptam érte a jogos büntetést: engem nem szeret már egy gyerek sem, és talán nem is fog soha többé! Nagyon megbántam már, amit veletek tettem, kérlek, gyertek vissza, hadd örüljenek kisgazdáitok! Hiányoztok nekik, nem feledtek el titeket! Ha visszatérnétek, ismét mosoly teremne arcocskáikon.
- Nem kell minket győzködni te ebadta képmutató! –vágott a szavába Pötyi, a labda, és már gurult is, gurult egyre gyorsabban régen vágyott otthona felé.
A többi játék is követte, Cserfest egy pillantásra sem méltatták. Túl sok szenvedést éltek át ahhoz, hogy ilyen hamar megbocsássanak neki.
A manó megérdemelte ezt a bánásmódot, és bizony csak évek múltával nyerte vissza Játékország, és a gyerekek bizalmát. Hanem egyszer mégis visszanyerte, mert van megbocsátás, és bármekkorát is hibázik valaki, helyrehozhatja, ha nagyon igyekszik!
Cserfes igyekezett, meg akart változni, és meg is változott: szerény, mindig segítőkész manócska lett belőle, és egy életre megtanulta: aki másnak vermet ás, maga esik bele!
Gyerekek, Ti pedig vonjatok le még egy tanulságot e-meséből: a megbocsátás nagy erény, és jólesik annak is, aki megbocsát, mert megszabadul egy lelki tehertől: a haragot, a neheztelést nem jó magunkkal cipelni, ezért ha nektek is van hasonló csomagotok, szabaduljatok meg tőle mielőbb! Próbáljatok elnézőek lenni, jó érzés lesz, higgyétek el! Másfelől: könnyen előfordulhat, hogy holnap ti hibáztok, ugye?
De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején!
Képzeljétek, akkortájt még nem volt ennyi féle-, fajta játékuk a gyerekeknek, mint manapság.
Történetünk egyik szereplőjének, a kis Marcsinak például volt egy képeskönyve, egy fa építőkocka készlete, meg egy Böbi nevű babája. A kis Petinek pedig egy sakkészleten s egy piros pettyes labdán kívül, egy műanyag kék rendőrautója volt csak, de azt úgy óvta, mint a szeme világát! No, csak azért mesélem el mindezt, hogy tudjátok, az akkori gyerekek számára kincset ért minden egyes játékuk! Bizony jó volna, ha manapság is ilyen megbecsülésnek örvendenének a játékszerek, de hát valljuk be: a bőség zavara eluralkodott a mai lánykákon és fiúcskákon.
Bizony boldogok is voltak a hajdani játékok, hogy ilyen tisztességben lehetett részük, s igyekeztek megszolgálni kisgazdáik ragaszkodását: a könyvecskék vigyáztak lapjaikra, nehogy elszakadjanak, a babák mindig széles mosollyal fogadták őket, hogy felviduljanak, a kisautók pedig már egy parányi lökettől is olyan hosszat gurultak, hogy a kisfiúk nem győzték utolérni járgányaikat!
Ilyen és hasonló örömteli játszadozással teltek a mindennapok, mígnem valaki megirigyelte ezt a nagy harmóniát a játékok és kisgazdáik közt! Ez a valaki pedig nem volt más, mint Cserfes, egy rosszindulatú törpe, akinek rossz természete miatt egyetlen barátja sem volt! Magányában képtelen volt elviselni mások boldogságát, és naphosszat irigykedett mindenkire, aki boldognak érezte magát. Rettentő tervet eszelt ki, hogy végre ő kerülhessen a figyelem középpontjába!
Egy adandó alkalommal összehívta a játékokat s a következő bejelentést tette:
- Ha még volna, aki nem ismer, bemutatkoznék! - harsant fel kevélyen.
- Én vagyok Cserfes, a nagyhatalmú varázsmanó, és elhatároztam, hogy megkeserítem kisgazdáitok sorsát, ha nem engedelmeskedtek nekem! Hozok rájuk fogfájást, megcsipkedem az arcukat, és rémálmokkal hintem tele éjjelüket, ha meg nem ígéritek, hogy elhagyjátok őket! Térjetek vissza Játékországba, és maradjatok ott, mindörökre! Még valami: kisgazdáitoknak egy szót sem szólhattok arról, miért mentek el, nem búcsúzhattok el tőlük, különben nagyon megbánják, hogy valaha ismertek titeket!
Mit volt, mit tenni szegény játékok egytől –egyig szó nélkül faképnél hagyták gyerekbarátaikat. Nem tehettek mást, hisz annyira szerették őket, nem kockáztathatták, hogy bármi bajuk essen!
A gyerekek tehát egy napon arra ébredtek, hogy az összes játékuk eltűnt. Volt nagy szomorúság, sírás-rívás! Marcsi bömbölve szaladt Anyukájához:
- Anyu, Anyu! Nem találom Böbi babát, sem a képeskönyvem, sem az építőkockáimat!
Anyukája hiába próbált segíteni, a játékoknak valóban nyomuk veszett!
Ugyanígy történt ez minden más családnál, aminek a vége az lett, hogy a következő napon hosszú sorok kígyóztak a játékboltok előtt. Csakhogy történt még egy furcsaság: a játékboltok mindegyikében csupán egyfajta játékot lehetett megvásárolni: egy furcsán vigyorgó manó-kabalát, aki ráadásul társalogni is tudott. A következőképpen mutatkozott be:
- Cserfes vagyok a barátod,
Jó leszek hozzád, meglátod!
Vágyakozol Te is társra?
Ne várakozz most már másra!
Hozzád örökké hű leszek,
Tevéled bárhová elmegyek!
Ez a mondóka szíven találta a gyerekeket, akiket nagyon bántott korábbi játékaik érthetetlen, hűtlen viselkedése. Így, bár egyik gyerek sem Cserfest kérte szüleitől ajándékba, mégis mindegyik megszerette, s ezután a végletekig ragaszkodott a saját példányához.
Cserfes elérte célját: most mindenki őt szerette, őt kényeztette! Szégyenletes zsarolásának és furmányos varázslatának köszönhetően immáron ő volt az egyetlen gyerekjáték a Földön.
Lubickolt az önző boldogságban, bár, ha kicsit is figyelt volna kisgazdái érzéseire, észrevette volna el-elrévedező arcocskájukat, néhanapján legördülő könnycseppjeiket, amint eszükbe jutottak régi játékaik. Mert bár a gyerekek dacból úgy tettek, mintha nem hiányoznának nekik megszokott babáik, autóik, azért belül nagyon szenvedtek, és nem tudták elfelejteni azokat!
Marcsi is folyton Böbire gondolt, egyik éjszaka rémálma is volt vele kapcsolatban. Álmában épp babázott, amikor egy csúnya fekete felhő szállt föléjük, kinyúlt belőle egy hosszú kar és kiszakította a kislány kezéből kedvencét. Felriadt, majd a sötétben némán, tágra nyílt szemekkel a plafont bámulta. Egyszerre Cserfes manó hangját hallotta, amint mellette fekve, álmában beszélt:
- Hmm…, simi-simi, szere-szere, jaj milyen jó, győztesnek lenni! Igen, igen, győztem, immáron enyém az összes gyerek szeretete, és ti, unott kacatok már nem hiányoztok senkinek! Játékország a végállomás számotokra, ahogy parancsoltam! Most, és mindörökre!
A kislány meglepődve hallgatta a kedvesnek vélt Cserfes álombéli beszédét, ördögi kacaját. A gonosz kis teremtés lebuktatta önnön ármánykodását.
- Jaj, hiszen akkor nem önszántukból mentek el, és nem azért, mert nem szerettek, sőt! Inkább meg akartak óvni minket a gonosz törpemanótól. Istenkém! Hát ez az igazság? – hüledezett magában. – Holnap összehívom a többieket, majd együtt kitaláljuk, mit tegyünk?
Marcsi másnap útnak eresztette megbízható postagalambját Grút, a következő levéllel:
Drága Barátom!
Hihetetlen, amit megtudtam, és azonnali tanácskozást igényel! Bővebbet majd személyesen, találkozzunk délután 4 órakor a parkbéli játszótéren! Fontos! Hagyd otthon Cserfest, semmiképp ne hozd magaddal! Szeretettel ölel: Marcsi
A levelet gondosan összehajtotta, majd átadta Grúnak a címzettlistát, de mielőtt elröpült volna még figyelmeztetőleg utána szólt:
- Grú, kérlek, siess! Létkérdés, hogy mindenki időben megkapja ezt az üzenetet!
A galamb értése jeléül biccentett, majd elsuhant, mint a nyíl.
Marcsi izgatottan várta a délutánt, képtelen volt titkolni, mit érez, olyannyira hogy még a cseppet sem figyelmes Cserfes is megsejtett valamit. Gyanakvó pillantásai kísérték egész nap. Meg kell említenem, hogy időközben Cserfes manó érzései megváltoztak: igazán megkedvelte a kislányt, így őszintén aggasztotta gondterhelt arcocskája.
- Édes Kisgazdám, oly levertnek látszol, talán valami bajod van? – bukott ki végül belőle a kérdés behízelgő hangon.
- Nem, Cserfes, semmi bajom, csak rosszul aludtam az éjjel, álmosnak érzem magam. – felelte Marcsi kissé ridegen.
Végül, bármily ólomlábakon is, de eljött az idő:
- Most mennem kell, nemsokára jövök, szervusz Cserfes! – köszönt el a leányka.
- Nem mehetnék veled én is? Egyáltalán hová mész, ahová kedvenc pajtásodat nem viheted magaddal?
- Óh, a játszótérre megyek, szaladgálni, mászókázni, csúszdázni fogok! Közben nem tudnék rád figyelni, még megsérülnél! Féltelek! –füllentette Marcsi meggyőzésképpen, és már ki is lépett a kertkapun.
Mire a találkozó helyszínére ért, az összes kis barátja várta, élükön Petivel.
- Marcsi, végre megjöttél! Mi történt, hogy mindannyiunkat összehívtál, és miért nem hozhattuk magunkkal kedvenceinket? – méltatlankodott elsőként.
- Úgy van, hisz most már ők az egyetlen játékaink, akik nem hagytak el minket, s mi így háláljuk meg a hűségüket? –hangzott el a kérdés egy szőke kislány szájából.
- Nem! Ez hazugság! Tudjátok meg az igazságot: Cserfes egyáltalán nem a barátunk, hanem a rosszakarónk! Többszörösítette önmagát, elzavarta a többi játékot, mert irigy volt, és kizárólagos törődést akart! Játszótársainkkal elhitette, hogy bajunk esik, ha nem költöznek vissza egytől-egyig Játékországba!
- És ezt te honnan tudod? – érdeklődött döbbent arccal Peti.
- Az én Cserfesem álmában mesélte, nem is sejti, hogy elárulta magát! Higgyetek nekem, és gondoljatok a régi játékaitokra! Tényleg olyan szívtelennek találjátok őket? Tényleg elhiszitek, hogy képesek lettek volna egy szó nélkül eltűnni?
A gyerekek eltöprengtek a hallottakon, majd egymás szavába vágva kiáltozni kezdtek:
- Nem, az én Pötyi labdám bizonyosan nem gurult volna el önszántából!
- Szöszi baba sem hagyott volna magamra, ha nem kényszeríti rá valaki!
- Brümi, a kistraktorom sem robogott volna el nélkülem!
Ilyen kijelentéseket tettek, és óriási volt a csalódottságuk, mikor rájöttek, hogy akit az elmúlt hetekben legfőbb támaszuknak véltek, valójában a leggonoszabb, legönzőbb manó volt kerek e-vidéken.
Miután magukhoz tértek megdöbbenésükből, Marcsi főnökletével elhatározták, hogy valamiképpen megleckéztetik Cserfest, ki-ki a sajátját, de hogy a hatás egyezzen, ki-ki ugyanúgy. Igen ám, de miképpen is legyen ez az ugyanúgy? Mi az, ami annyira fájhat ennek a rosszindulatú kis teremtésnek, hogy ráébredne tőle, mekkorát hibázott!
- Várjatok csak! – kiáltott fel Peti. – Mi az, amire Cserfes annyira vágyott? Mi az, amiért képes volt elüldözni mellőlünk a többi játékot?
Rövid hallgatás után, a választ a szőke kislány adta meg:
- Cserfes a szeretetünkre vágyott! Azt akarta elérni, hogy csak vele játszunk!
- Akkor hát, mi volna a legnagyobb büntetés a számára? – tette fel újból Peti a kérdést.
- Ha nem foglalkoznánk vele soha többet! - válaszolták a gyerekek kórusban.
Megállapodtak, hogy ezután levegőnek nézik Cserfest, egy szót sem szólnak hozzá, nem simogatják, nem ölelik meg, sőt hozzá sem érnek, ha nem muszáj!
- S, mikor már nagyon szenved, és nem érti, miért viselkedünk vele így, kész tények elé állítjuk. Lényeges, hogy ez egyszerre történjék, hisz tudjátok: egységben az erő! Mindannyian három nap elteltével állítsuk választás elé saját Cserfesünket: vagy azonnal visszahívja az összes régi játszópajtásunkat, vagy kidobjuk a szemétbe, mert ezt érdemeli! – javasolta Marcsi, feltüzelve a többi gyermek indulatát.
Tapsvihar tört ki, és éljenzés. Miután valamennyire lecsillapodtak, ki-ki hazatért a saját manójához.
Miután hazaért, megvacsorázott, és jóéjszakát kívánt anyukájának, Marcsi visszavonult szobájába. Az ő Cserfese mézes-mázos hangon fogadta:
- Hát megjöttél végre? Már úgy vártalak! Megsértődöm, ha nem simogatsz meg egy kicsit, annyira elhanyagoltál ma!
A manó már épp meg akarta kérdezni, hallotta-e Marcsi, mit mondott neki az imént, amikor Marcsi hangja hidegen felcsendült:
- Nem érek rád, sem ma, sem máskor! – a kislány szavai keményen koppantak a csöndben.
Cserfes a döbbenettől szóhoz sem jutott. Hová lett az ő gyöngéd kisgazdája? Miért nem szereti már?
- Bizonyosan elfáradtál Kedveském, pihenj le, melléd bújok, és mesélek neked, meglásd attól majd jobb kedved lesz!
A manó megfogta volna a kislány kezét, de Marcsi idegesen elhúzta azt, majd ráripakodott:
- Hagyj békén!
Három napon keresztül ment ez így, a törpe már se nem látott se nem hallott az elkeseredettségtől, annyira hiányzott neki a kislány gondoskodása, meleg szavai, akár egy sivatagi szomjazónak a pohár víz! A negyedik nap reggelén Marcsi végre megszólította:
- Figyelj rám, Cserfes! Tudom, mit műveltél a régi játékainkkal, minden kiderült! Hogy ne rágódj sokat, elmondom, te magad voltál az árulód! Álmodban kihallgattalak, s e-véletlen folytán értesültem gonosztettedről!
- Én…, én…, de hát az csak egy álom volt! – próbált védekezni Cserfes.
- Legalább most ne hazudj, te bajkeverő! Különben kénytelen leszek eldobni magamtól téged, végérvényesen! Egy esélyed maradt: visszahívod az összes elüldözött játékot, és bocsánatot kérsz mindegyiktől! Ha megteszed, lehet, hogy visszafogadlak, de csak nagyon hosszú idő múlva, mert sok fájdalmat okoztál nekem!
Cserfes elszomorodott. Hosszú időre elhagyta a jókedve, mikor pár óra múlva rájött, a többi másolat-manó is ugyanezt a parancsot kapta a többi kisgazdától. A gyereksereg minden tagja hadat üzent Cserfesnek, így nem volt más választása: elutazott Játékországba.
Nem kellett sokáig keresgélnie a régi játékokat. Mind egy helyen voltak, és azóta üldögéltek ott boldogtalanul, mióta a manó száműzte őket otthonaikból. Cserfes kénytelen-kelletlen összeszedte a bátorságát és elébük állt:
- Kérlek, ne haragudjatok rám! Önző voltam, de meg is kaptam érte a jogos büntetést: engem nem szeret már egy gyerek sem, és talán nem is fog soha többé! Nagyon megbántam már, amit veletek tettem, kérlek, gyertek vissza, hadd örüljenek kisgazdáitok! Hiányoztok nekik, nem feledtek el titeket! Ha visszatérnétek, ismét mosoly teremne arcocskáikon.
- Nem kell minket győzködni te ebadta képmutató! –vágott a szavába Pötyi, a labda, és már gurult is, gurult egyre gyorsabban régen vágyott otthona felé.
A többi játék is követte, Cserfest egy pillantásra sem méltatták. Túl sok szenvedést éltek át ahhoz, hogy ilyen hamar megbocsássanak neki.
A manó megérdemelte ezt a bánásmódot, és bizony csak évek múltával nyerte vissza Játékország, és a gyerekek bizalmát. Hanem egyszer mégis visszanyerte, mert van megbocsátás, és bármekkorát is hibázik valaki, helyrehozhatja, ha nagyon igyekszik!
Cserfes igyekezett, meg akart változni, és meg is változott: szerény, mindig segítőkész manócska lett belőle, és egy életre megtanulta: aki másnak vermet ás, maga esik bele!
Gyerekek, Ti pedig vonjatok le még egy tanulságot e-meséből: a megbocsátás nagy erény, és jólesik annak is, aki megbocsát, mert megszabadul egy lelki tehertől: a haragot, a neheztelést nem jó magunkkal cipelni, ezért ha nektek is van hasonló csomagotok, szabaduljatok meg tőle mielőbb! Próbáljatok elnézőek lenni, jó érzés lesz, higgyétek el! Másfelől: könnyen előfordulhat, hogy holnap ti hibáztok, ugye?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
