Egyszer volt, hol nem volt, tán igaz sem volt, volt egyszer egy Nevenincsország, amiből hamarosan Játékanincs-csakegyország lett!
De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején!
Képzeljétek, akkortájt még nem volt ennyi féle-, fajta játékuk a gyerekeknek, mint manapság.
Történetünk egyik szereplőjének, a kis Marcsinak például volt egy képeskönyve, egy fa építőkocka készlete, meg egy Böbi nevű babája. A kis Petinek pedig egy sakkészleten s egy piros pettyes labdán kívül, egy műanyag kék rendőrautója volt csak, de azt úgy óvta, mint a szeme világát! No, csak azért mesélem el mindezt, hogy tudjátok, az akkori gyerekek számára kincset ért minden egyes játékuk! Bizony jó volna, ha manapság is ilyen megbecsülésnek örvendenének a játékszerek, de hát valljuk be: a bőség zavara eluralkodott a mai lánykákon és fiúcskákon.
Bizony boldogok is voltak a hajdani játékok, hogy ilyen tisztességben lehetett részük, s igyekeztek megszolgálni kisgazdáik ragaszkodását: a könyvecskék vigyáztak lapjaikra, nehogy elszakadjanak, a babák mindig széles mosollyal fogadták őket, hogy felviduljanak, a kisautók pedig már egy parányi lökettől is olyan hosszat gurultak, hogy a kisfiúk nem győzték utolérni járgányaikat!
Ilyen és hasonló örömteli játszadozással teltek a mindennapok, mígnem valaki megirigyelte ezt a nagy harmóniát a játékok és kisgazdáik közt! Ez a valaki pedig nem volt más, mint Cserfes, egy rosszindulatú törpe, akinek rossz természete miatt egyetlen barátja sem volt! Magányában képtelen volt elviselni mások boldogságát, és naphosszat irigykedett mindenkire, aki boldognak érezte magát. Rettentő tervet eszelt ki, hogy végre ő kerülhessen a figyelem középpontjába!
Egy adandó alkalommal összehívta a játékokat s a következő bejelentést tette:
- Ha még volna, aki nem ismer, bemutatkoznék! - harsant fel kevélyen.
- Én vagyok Cserfes, a nagyhatalmú varázsmanó, és elhatároztam, hogy megkeserítem kisgazdáitok sorsát, ha nem engedelmeskedtek nekem! Hozok rájuk fogfájást, megcsipkedem az arcukat, és rémálmokkal hintem tele éjjelüket, ha meg nem ígéritek, hogy elhagyjátok őket! Térjetek vissza Játékországba, és maradjatok ott, mindörökre! Még valami: kisgazdáitoknak egy szót sem szólhattok arról, miért mentek el, nem búcsúzhattok el tőlük, különben nagyon megbánják, hogy valaha ismertek titeket!
Mit volt, mit tenni szegény játékok egytől –egyig szó nélkül faképnél hagyták gyerekbarátaikat. Nem tehettek mást, hisz annyira szerették őket, nem kockáztathatták, hogy bármi bajuk essen!
A gyerekek tehát egy napon arra ébredtek, hogy az összes játékuk eltűnt. Volt nagy szomorúság, sírás-rívás! Marcsi bömbölve szaladt Anyukájához:
- Anyu, Anyu! Nem találom Böbi babát, sem a képeskönyvem, sem az építőkockáimat!
Anyukája hiába próbált segíteni, a játékoknak valóban nyomuk veszett!
Ugyanígy történt ez minden más családnál, aminek a vége az lett, hogy a következő napon hosszú sorok kígyóztak a játékboltok előtt. Csakhogy történt még egy furcsaság: a játékboltok mindegyikében csupán egyfajta játékot lehetett megvásárolni: egy furcsán vigyorgó manó-kabalát, aki ráadásul társalogni is tudott. A következőképpen mutatkozott be:
- Cserfes vagyok a barátod,
Jó leszek hozzád, meglátod!
Vágyakozol Te is társra?
Ne várakozz most már másra!
Hozzád örökké hű leszek,
Tevéled bárhová elmegyek!
Ez a mondóka szíven találta a gyerekeket, akiket nagyon bántott korábbi játékaik érthetetlen, hűtlen viselkedése. Így, bár egyik gyerek sem Cserfest kérte szüleitől ajándékba, mégis mindegyik megszerette, s ezután a végletekig ragaszkodott a saját példányához.
Cserfes elérte célját: most mindenki őt szerette, őt kényeztette! Szégyenletes zsarolásának és furmányos varázslatának köszönhetően immáron ő volt az egyetlen gyerekjáték a Földön.
Lubickolt az önző boldogságban, bár, ha kicsit is figyelt volna kisgazdái érzéseire, észrevette volna el-elrévedező arcocskájukat, néhanapján legördülő könnycseppjeiket, amint eszükbe jutottak régi játékaik. Mert bár a gyerekek dacból úgy tettek, mintha nem hiányoznának nekik megszokott babáik, autóik, azért belül nagyon szenvedtek, és nem tudták elfelejteni azokat!
Marcsi is folyton Böbire gondolt, egyik éjszaka rémálma is volt vele kapcsolatban. Álmában épp babázott, amikor egy csúnya fekete felhő szállt föléjük, kinyúlt belőle egy hosszú kar és kiszakította a kislány kezéből kedvencét. Felriadt, majd a sötétben némán, tágra nyílt szemekkel a plafont bámulta. Egyszerre Cserfes manó hangját hallotta, amint mellette fekve, álmában beszélt:
- Hmm…, simi-simi, szere-szere, jaj milyen jó, győztesnek lenni! Igen, igen, győztem, immáron enyém az összes gyerek szeretete, és ti, unott kacatok már nem hiányoztok senkinek! Játékország a végállomás számotokra, ahogy parancsoltam! Most, és mindörökre!
A kislány meglepődve hallgatta a kedvesnek vélt Cserfes álombéli beszédét, ördögi kacaját. A gonosz kis teremtés lebuktatta önnön ármánykodását.
- Jaj, hiszen akkor nem önszántukból mentek el, és nem azért, mert nem szerettek, sőt! Inkább meg akartak óvni minket a gonosz törpemanótól. Istenkém! Hát ez az igazság? – hüledezett magában. – Holnap összehívom a többieket, majd együtt kitaláljuk, mit tegyünk?
Marcsi másnap útnak eresztette megbízható postagalambját Grút, a következő levéllel:
Drága Barátom!
Hihetetlen, amit megtudtam, és azonnali tanácskozást igényel! Bővebbet majd személyesen, találkozzunk délután 4 órakor a parkbéli játszótéren! Fontos! Hagyd otthon Cserfest, semmiképp ne hozd magaddal! Szeretettel ölel: Marcsi
A levelet gondosan összehajtotta, majd átadta Grúnak a címzettlistát, de mielőtt elröpült volna még figyelmeztetőleg utána szólt:
- Grú, kérlek, siess! Létkérdés, hogy mindenki időben megkapja ezt az üzenetet!
A galamb értése jeléül biccentett, majd elsuhant, mint a nyíl.
Marcsi izgatottan várta a délutánt, képtelen volt titkolni, mit érez, olyannyira hogy még a cseppet sem figyelmes Cserfes is megsejtett valamit. Gyanakvó pillantásai kísérték egész nap. Meg kell említenem, hogy időközben Cserfes manó érzései megváltoztak: igazán megkedvelte a kislányt, így őszintén aggasztotta gondterhelt arcocskája.
- Édes Kisgazdám, oly levertnek látszol, talán valami bajod van? – bukott ki végül belőle a kérdés behízelgő hangon.
- Nem, Cserfes, semmi bajom, csak rosszul aludtam az éjjel, álmosnak érzem magam. – felelte Marcsi kissé ridegen.
Végül, bármily ólomlábakon is, de eljött az idő:
- Most mennem kell, nemsokára jövök, szervusz Cserfes! – köszönt el a leányka.
- Nem mehetnék veled én is? Egyáltalán hová mész, ahová kedvenc pajtásodat nem viheted magaddal?
- Óh, a játszótérre megyek, szaladgálni, mászókázni, csúszdázni fogok! Közben nem tudnék rád figyelni, még megsérülnél! Féltelek! –füllentette Marcsi meggyőzésképpen, és már ki is lépett a kertkapun.
Mire a találkozó helyszínére ért, az összes kis barátja várta, élükön Petivel.
- Marcsi, végre megjöttél! Mi történt, hogy mindannyiunkat összehívtál, és miért nem hozhattuk magunkkal kedvenceinket? – méltatlankodott elsőként.
- Úgy van, hisz most már ők az egyetlen játékaink, akik nem hagytak el minket, s mi így háláljuk meg a hűségüket? –hangzott el a kérdés egy szőke kislány szájából.
- Nem! Ez hazugság! Tudjátok meg az igazságot: Cserfes egyáltalán nem a barátunk, hanem a rosszakarónk! Többszörösítette önmagát, elzavarta a többi játékot, mert irigy volt, és kizárólagos törődést akart! Játszótársainkkal elhitette, hogy bajunk esik, ha nem költöznek vissza egytől-egyig Játékországba!
- És ezt te honnan tudod? – érdeklődött döbbent arccal Peti.
- Az én Cserfesem álmában mesélte, nem is sejti, hogy elárulta magát! Higgyetek nekem, és gondoljatok a régi játékaitokra! Tényleg olyan szívtelennek találjátok őket? Tényleg elhiszitek, hogy képesek lettek volna egy szó nélkül eltűnni?
A gyerekek eltöprengtek a hallottakon, majd egymás szavába vágva kiáltozni kezdtek:
- Nem, az én Pötyi labdám bizonyosan nem gurult volna el önszántából!
- Szöszi baba sem hagyott volna magamra, ha nem kényszeríti rá valaki!
- Brümi, a kistraktorom sem robogott volna el nélkülem!
Ilyen kijelentéseket tettek, és óriási volt a csalódottságuk, mikor rájöttek, hogy akit az elmúlt hetekben legfőbb támaszuknak véltek, valójában a leggonoszabb, legönzőbb manó volt kerek e-vidéken.
Miután magukhoz tértek megdöbbenésükből, Marcsi főnökletével elhatározták, hogy valamiképpen megleckéztetik Cserfest, ki-ki a sajátját, de hogy a hatás egyezzen, ki-ki ugyanúgy. Igen ám, de miképpen is legyen ez az ugyanúgy? Mi az, ami annyira fájhat ennek a rosszindulatú kis teremtésnek, hogy ráébredne tőle, mekkorát hibázott!
- Várjatok csak! – kiáltott fel Peti. – Mi az, amire Cserfes annyira vágyott? Mi az, amiért képes volt elüldözni mellőlünk a többi játékot?
Rövid hallgatás után, a választ a szőke kislány adta meg:
- Cserfes a szeretetünkre vágyott! Azt akarta elérni, hogy csak vele játszunk!
- Akkor hát, mi volna a legnagyobb büntetés a számára? – tette fel újból Peti a kérdést.
- Ha nem foglalkoznánk vele soha többet! - válaszolták a gyerekek kórusban.
Megállapodtak, hogy ezután levegőnek nézik Cserfest, egy szót sem szólnak hozzá, nem simogatják, nem ölelik meg, sőt hozzá sem érnek, ha nem muszáj!
- S, mikor már nagyon szenved, és nem érti, miért viselkedünk vele így, kész tények elé állítjuk. Lényeges, hogy ez egyszerre történjék, hisz tudjátok: egységben az erő! Mindannyian három nap elteltével állítsuk választás elé saját Cserfesünket: vagy azonnal visszahívja az összes régi játszópajtásunkat, vagy kidobjuk a szemétbe, mert ezt érdemeli! – javasolta Marcsi, feltüzelve a többi gyermek indulatát.
Tapsvihar tört ki, és éljenzés. Miután valamennyire lecsillapodtak, ki-ki hazatért a saját manójához.
Miután hazaért, megvacsorázott, és jóéjszakát kívánt anyukájának, Marcsi visszavonult szobájába. Az ő Cserfese mézes-mázos hangon fogadta:
- Hát megjöttél végre? Már úgy vártalak! Megsértődöm, ha nem simogatsz meg egy kicsit, annyira elhanyagoltál ma!
A manó már épp meg akarta kérdezni, hallotta-e Marcsi, mit mondott neki az imént, amikor Marcsi hangja hidegen felcsendült:
- Nem érek rád, sem ma, sem máskor! – a kislány szavai keményen koppantak a csöndben.
Cserfes a döbbenettől szóhoz sem jutott. Hová lett az ő gyöngéd kisgazdája? Miért nem szereti már?
- Bizonyosan elfáradtál Kedveském, pihenj le, melléd bújok, és mesélek neked, meglásd attól majd jobb kedved lesz!
A manó megfogta volna a kislány kezét, de Marcsi idegesen elhúzta azt, majd ráripakodott:
- Hagyj békén!
Három napon keresztül ment ez így, a törpe már se nem látott se nem hallott az elkeseredettségtől, annyira hiányzott neki a kislány gondoskodása, meleg szavai, akár egy sivatagi szomjazónak a pohár víz! A negyedik nap reggelén Marcsi végre megszólította:
- Figyelj rám, Cserfes! Tudom, mit műveltél a régi játékainkkal, minden kiderült! Hogy ne rágódj sokat, elmondom, te magad voltál az árulód! Álmodban kihallgattalak, s e-véletlen folytán értesültem gonosztettedről!
- Én…, én…, de hát az csak egy álom volt! – próbált védekezni Cserfes.
- Legalább most ne hazudj, te bajkeverő! Különben kénytelen leszek eldobni magamtól téged, végérvényesen! Egy esélyed maradt: visszahívod az összes elüldözött játékot, és bocsánatot kérsz mindegyiktől! Ha megteszed, lehet, hogy visszafogadlak, de csak nagyon hosszú idő múlva, mert sok fájdalmat okoztál nekem!
Cserfes elszomorodott. Hosszú időre elhagyta a jókedve, mikor pár óra múlva rájött, a többi másolat-manó is ugyanezt a parancsot kapta a többi kisgazdától. A gyereksereg minden tagja hadat üzent Cserfesnek, így nem volt más választása: elutazott Játékországba.
Nem kellett sokáig keresgélnie a régi játékokat. Mind egy helyen voltak, és azóta üldögéltek ott boldogtalanul, mióta a manó száműzte őket otthonaikból. Cserfes kénytelen-kelletlen összeszedte a bátorságát és elébük állt:
- Kérlek, ne haragudjatok rám! Önző voltam, de meg is kaptam érte a jogos büntetést: engem nem szeret már egy gyerek sem, és talán nem is fog soha többé! Nagyon megbántam már, amit veletek tettem, kérlek, gyertek vissza, hadd örüljenek kisgazdáitok! Hiányoztok nekik, nem feledtek el titeket! Ha visszatérnétek, ismét mosoly teremne arcocskáikon.
- Nem kell minket győzködni te ebadta képmutató! –vágott a szavába Pötyi, a labda, és már gurult is, gurult egyre gyorsabban régen vágyott otthona felé.
A többi játék is követte, Cserfest egy pillantásra sem méltatták. Túl sok szenvedést éltek át ahhoz, hogy ilyen hamar megbocsássanak neki.
A manó megérdemelte ezt a bánásmódot, és bizony csak évek múltával nyerte vissza Játékország, és a gyerekek bizalmát. Hanem egyszer mégis visszanyerte, mert van megbocsátás, és bármekkorát is hibázik valaki, helyrehozhatja, ha nagyon igyekszik!
Cserfes igyekezett, meg akart változni, és meg is változott: szerény, mindig segítőkész manócska lett belőle, és egy életre megtanulta: aki másnak vermet ás, maga esik bele!
Gyerekek, Ti pedig vonjatok le még egy tanulságot e-meséből: a megbocsátás nagy erény, és jólesik annak is, aki megbocsát, mert megszabadul egy lelki tehertől: a haragot, a neheztelést nem jó magunkkal cipelni, ezért ha nektek is van hasonló csomagotok, szabaduljatok meg tőle mielőbb! Próbáljatok elnézőek lenni, jó érzés lesz, higgyétek el! Másfelől: könnyen előfordulhat, hogy holnap ti hibáztok, ugye?
2012. április 16., hétfő
Csigu új otthona
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis csigabiga. Egy napon Csigu -merthogy így hívták- felkelt, kinyújtózkodott és kisétált a háza elé, egy kis friss levegőt szívni.
- Áááá, de csodás ez a napsütés! - sóhajtotta.Hirtelen nagy zajt hallott, s riadtan hátrafordult. Képzeljétek! Szegény Csigu háza nagy robajjal összeomlott. Az az igazság, hogy régi, agyonhasznált kuckó volt már, az is csoda, hogy eddig bírta!Szegény Csigu kénytelen volt új otthon után nézni. El is indult keresgélni, hisz nem akart éjszakára fedél nélkül maradni.
Kúszott - csúszott, csúszott-mászott szomorúan.Egyszer csak szembejött vele egy kedves barátja, Kati Katica.
-Szervusz Csigu! Hát veled meg mi történt? - érdeklődött aggódva Kati.
- Ne is kérdezd! -válaszolta Csigu letörten.
- Reggel épp, hogy felébredtem, s kimentem a házam elé egy kis friss levegőt szívni, hát hatalmas robajt hallok! Mire megfordultam, rombadőlt az otthonom! -panaszolta.
- Jaj, nagyon sajnálom! Ha keresel, biztos hamarosan találsz új házikót, ami sokkal jobb lesz, mint a régi!
Katica azonban hiába vígasztalta, Csigu attól még továbbra is hajléktalan maradt.
Ment, és tovább kutatott.Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak szembejött vele Prücsök tücsök. Csigu neki is elmesélte, mi történt, mire a tücsök azt felelte:
- Nem messze innen, a völgyben, a málnabokor alatt láttam egy lakatlan csigaházat. Szép is, tágas is, ha sietsz, a Tiéd lehet. Szerintem pont megfelelne Neked!
- Prücsök, hiszen ez csudajó hír! Köszönöm! - lelkendezett Csigu, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel elkezdett kúszni-csúszni, csúszni-mászni jövendő otthona felé.Éppen beesteledett, mire odaért.
Úgy volt, ahogy Prücsök tücsök mondta: a házikó lakatlanul állt a bokor tövében. Csigu boldogan beköltözött kényelmes, tágas, új otthonába, s a fáradtságtól azonnal megnyugvást hozó, mély álomba zuhant. Végre ismét biztonságban volt.
Látjátok, milyen jól tette Csigu, hogy odafigyelt barátja, Prücsök tanácsára! Ha Te is türelmesen meghallgatsz másokat, különösen azokat, akik szeretnek, kedvelnek Téged, javadra válhat, amit mondanak. Türelem, rózsát terem!Jóéjszakát, gyerekek! Aludjatok jól!
- Áááá, de csodás ez a napsütés! - sóhajtotta.Hirtelen nagy zajt hallott, s riadtan hátrafordult. Képzeljétek! Szegény Csigu háza nagy robajjal összeomlott. Az az igazság, hogy régi, agyonhasznált kuckó volt már, az is csoda, hogy eddig bírta!Szegény Csigu kénytelen volt új otthon után nézni. El is indult keresgélni, hisz nem akart éjszakára fedél nélkül maradni.
Kúszott - csúszott, csúszott-mászott szomorúan.Egyszer csak szembejött vele egy kedves barátja, Kati Katica.
-Szervusz Csigu! Hát veled meg mi történt? - érdeklődött aggódva Kati.
- Ne is kérdezd! -válaszolta Csigu letörten.
- Reggel épp, hogy felébredtem, s kimentem a házam elé egy kis friss levegőt szívni, hát hatalmas robajt hallok! Mire megfordultam, rombadőlt az otthonom! -panaszolta.
- Jaj, nagyon sajnálom! Ha keresel, biztos hamarosan találsz új házikót, ami sokkal jobb lesz, mint a régi!
Katica azonban hiába vígasztalta, Csigu attól még továbbra is hajléktalan maradt.
Ment, és tovább kutatott.Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak szembejött vele Prücsök tücsök. Csigu neki is elmesélte, mi történt, mire a tücsök azt felelte:
- Nem messze innen, a völgyben, a málnabokor alatt láttam egy lakatlan csigaházat. Szép is, tágas is, ha sietsz, a Tiéd lehet. Szerintem pont megfelelne Neked!
- Prücsök, hiszen ez csudajó hír! Köszönöm! - lelkendezett Csigu, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel elkezdett kúszni-csúszni, csúszni-mászni jövendő otthona felé.Éppen beesteledett, mire odaért.
Úgy volt, ahogy Prücsök tücsök mondta: a házikó lakatlanul állt a bokor tövében. Csigu boldogan beköltözött kényelmes, tágas, új otthonába, s a fáradtságtól azonnal megnyugvást hozó, mély álomba zuhant. Végre ismét biztonságban volt.
Látjátok, milyen jól tette Csigu, hogy odafigyelt barátja, Prücsök tanácsára! Ha Te is türelmesen meghallgatsz másokat, különösen azokat, akik szeretnek, kedvelnek Téged, javadra válhat, amit mondanak. Türelem, rózsát terem!Jóéjszakát, gyerekek! Aludjatok jól!
Cirmi és Cinci
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy farmocska. Ott éldegélt a gazda, a gazdasszony és háziállataik: lakott ott tehénke, malacka, bárányka, kakaska, tyúkocska, meg egy huncut macska is, Cirmi. Többek közt, róla szól most ez a kis mese.
Cirmi egy nap valami nagy zajra ébredt.
- Miaúúú, ki merészel zargatni engem ilyen korán? -nyafogta, miközben a déli nap már igencsak magasan járta égi útját. Mivel továbbra sem hallgatott el a furcsa hang, Cirmi kutatni kezdte annak forrását. Eltelt vagy öt perc, mire rájött, hogy:
- Jé, hát korog a pocakom! De hiszen akkor: éhes vagyok! Nyaú, ú de régen ettem! -állapította meg végül, s ezután már nem gondolkozott sokat. Sürgős egerészhetnékje támadt!Cirmi kisurrant a kertajtón és laposkúszásban, szorgalmasan szimatolva, fülét hegyezve osont át a mezőn.
Egyszer csak kaparászást hallott. Ment a hang irányába oly halkan, mint az árnyék. Egyszercsak: hopp! Ugrott egyet s szegény cincogi máris a karmai közt találta magát!
- Segítség! Segítsééég! Kérlek, ne falj fel, engem vár a családom! Három kölyköt kell felnevelnem, s még épphogy kinyíltak a szemecskéik. - könyörgött a kisegér kétségbeesetten.
- Értem én, megértem én, hogy nehéz helyzetben vagy, miaúúú - válaszolta Cirmi. - Csakhogy az én állapotom sem éppen rózsás! Ha tudnád, milyen éhes vagyok!
- Ha nem velem csillapítod az éhséged, volna egy ötletem, hogy lakhatnál jól, anélkül, hogy engem bántanál. -cincogta egerentyű.
- Nyau jó - nyávogta beleegyezően a cica. - Kíváncsian várom, mit javasolsz?
- Ha már így összeismerkedtünk, be is mutatkoznék, az én nevem, Cinci – elegyedett beszélgetésbe immár barátságos támadójával a megkönnyebbült kisegér.
Cinci tehát megnyugodott, és lelkesen vezette Cirmit. Mentek vissza a házhoz, majd az udvarba s végül a tehénlakba. Ott tartózkodott ugyanis Cinci egyik legjobb barátja, Bori boci. A kisegér, mancsai közt egy nagy bögrét egyensúlyozva odatáncolt a tehénhez.
- Szervusz, Bori boci! Kérlek, hadd fejjek egy kis tejet Cirminek! Szegény nagyon éhes, mégsem bántott engem. Én szeretném neki meghálálni a jóságát, ugye adsz nekünk tejecskét, kedves pajtásom!
- Cincikém, hát hogyne adnék! Neked bármit, hisz rád mindig számíthatok! A múltkor is, mikor beleakadtam abba a vacak kötélbe a mezőn, nem is tudom, mi lett volna velem, ha el nem rágod, hogy kiszabadulhassak. Hisz olyan messze elcsavarogtam, a gazda tán sosem talált volna rám! Örülök hát, hogy most én lehetek a te segítségedre!
Teli is lett a bögre gyorsan, s még épp időben, mert Cirmi úgy érezte, most már valóban rosszul lesz a koplalástól. Boldogan lefetyelte a tejecskét, csakúgy klaffogott a nyelvecskéje, miközben itta:
- klaff-klaff, nyam-nyam, klaff-klaff, nyam-nyam - csak ennyi hallatszott, jó tíz percen keresztül.
Végül Cirmi befejezte, mancsot rázott Cincivel s búcsúzóul azt mondta:
- Cinci, köszönöm. Hidd el, én is jobban szeretem a tejecskét szürcsölni, mint egérkéket hajkurászni, ha van választásom! Örülök, hogy nem esett bajod, sajnálom, hogy megijesztettelek. Tudod, ha a gyomrom korog, nem gondolkozom.... -kért elnézést a cica.A kisegér boldogan sietett a családjához, már nagyon várták odahaza.
Cirmi pedig elégedetten a napmelegítette ablakpárkányra gömbölyödött és szundított egy jóízűt!S mi a mese tanulsága? Jó tett helyébe, jót várj!
Cirmi egy nap valami nagy zajra ébredt.
- Miaúúú, ki merészel zargatni engem ilyen korán? -nyafogta, miközben a déli nap már igencsak magasan járta égi útját. Mivel továbbra sem hallgatott el a furcsa hang, Cirmi kutatni kezdte annak forrását. Eltelt vagy öt perc, mire rájött, hogy:
- Jé, hát korog a pocakom! De hiszen akkor: éhes vagyok! Nyaú, ú de régen ettem! -állapította meg végül, s ezután már nem gondolkozott sokat. Sürgős egerészhetnékje támadt!Cirmi kisurrant a kertajtón és laposkúszásban, szorgalmasan szimatolva, fülét hegyezve osont át a mezőn.
Egyszer csak kaparászást hallott. Ment a hang irányába oly halkan, mint az árnyék. Egyszercsak: hopp! Ugrott egyet s szegény cincogi máris a karmai közt találta magát!
- Segítség! Segítsééég! Kérlek, ne falj fel, engem vár a családom! Három kölyköt kell felnevelnem, s még épphogy kinyíltak a szemecskéik. - könyörgött a kisegér kétségbeesetten.
- Értem én, megértem én, hogy nehéz helyzetben vagy, miaúúú - válaszolta Cirmi. - Csakhogy az én állapotom sem éppen rózsás! Ha tudnád, milyen éhes vagyok!
- Ha nem velem csillapítod az éhséged, volna egy ötletem, hogy lakhatnál jól, anélkül, hogy engem bántanál. -cincogta egerentyű.
- Nyau jó - nyávogta beleegyezően a cica. - Kíváncsian várom, mit javasolsz?
- Ha már így összeismerkedtünk, be is mutatkoznék, az én nevem, Cinci – elegyedett beszélgetésbe immár barátságos támadójával a megkönnyebbült kisegér.
Cinci tehát megnyugodott, és lelkesen vezette Cirmit. Mentek vissza a házhoz, majd az udvarba s végül a tehénlakba. Ott tartózkodott ugyanis Cinci egyik legjobb barátja, Bori boci. A kisegér, mancsai közt egy nagy bögrét egyensúlyozva odatáncolt a tehénhez.
- Szervusz, Bori boci! Kérlek, hadd fejjek egy kis tejet Cirminek! Szegény nagyon éhes, mégsem bántott engem. Én szeretném neki meghálálni a jóságát, ugye adsz nekünk tejecskét, kedves pajtásom!
- Cincikém, hát hogyne adnék! Neked bármit, hisz rád mindig számíthatok! A múltkor is, mikor beleakadtam abba a vacak kötélbe a mezőn, nem is tudom, mi lett volna velem, ha el nem rágod, hogy kiszabadulhassak. Hisz olyan messze elcsavarogtam, a gazda tán sosem talált volna rám! Örülök hát, hogy most én lehetek a te segítségedre!
Teli is lett a bögre gyorsan, s még épp időben, mert Cirmi úgy érezte, most már valóban rosszul lesz a koplalástól. Boldogan lefetyelte a tejecskét, csakúgy klaffogott a nyelvecskéje, miközben itta:
- klaff-klaff, nyam-nyam, klaff-klaff, nyam-nyam - csak ennyi hallatszott, jó tíz percen keresztül.
Végül Cirmi befejezte, mancsot rázott Cincivel s búcsúzóul azt mondta:
- Cinci, köszönöm. Hidd el, én is jobban szeretem a tejecskét szürcsölni, mint egérkéket hajkurászni, ha van választásom! Örülök, hogy nem esett bajod, sajnálom, hogy megijesztettelek. Tudod, ha a gyomrom korog, nem gondolkozom.... -kért elnézést a cica.A kisegér boldogan sietett a családjához, már nagyon várták odahaza.
Cirmi pedig elégedetten a napmelegítette ablakpárkányra gömbölyödött és szundított egy jóízűt!S mi a mese tanulsága? Jó tett helyébe, jót várj!
A piros krokodil
Egyszer volt, hol nem volt, a hatalmas Amazonas-folyó menti sűrű dzsungel mélyén élt egy elefántcsorda. Az elefántcsorda egyik tagja volt Fáni, a kiselefánt.
Egy napon Fáni messze elcsavargott otthonról, sokat futott, s nagyon megszomjazott.
- Kéne inni egy kis vizet! Nini, hiszen ott egy tó, szuper! - kiáltotta, és vidáman a tóhoz trappolt. Már épp belemártotta volna ormányát a vízbe, hogy a szomját oltsa, amikor hirtelen valami kiemelkedett a vízből, pont vele szemben!
Fáni nagyon megijedt és gyorsan hátrahőkölt.
- Te ki vagy, és miért ijesztgetsz éppen engem? -méltatlankodott.
- Még hogy ijesztgetlek! Eszem ágában sem volt! Egyáltalán, hogy kerülsz te ide, még nem is láttalak! - válaszolta a Valami.
- Én Fáni vagyok, a kiselefánt. Te is bemutatkozhatnál ám, mert ilyen furcsa állatot, én még nem láttam! -jelentette ki.
- Na látod, azt elhiszem. Én Kroki vagyok és szörnyen nézek ki, nem csoda, hogy nem ismerted fel a fajtámat. Hiszen ki látott már piros krokodilt, brühühühü!
Szegény Kroki ugyanis nem zöldes-barnás színű volt, mint a krokodilok általában, hanem vörös, mint a pipacs! Az történt, hogy a kis krokodil szerette süttetni a hasát a jó, meleg napon, ám ezúttal elaludt napfürdőzés közben. Mire felébredt, érezte, hogy az egész teste viszket, s a víztükörbe pillantva majd' elájult a képmását látván: tiszta piros lett a bőre, Kroki bizony csúnyán leégett.
- Mindenki engem csúfol, nincs is kedvem már játszani a többiekkel! Brühühühü!
- Szegénykém! - sajnálkozott Fáni.
- Ne sírj, eszembe jutott, hogy segíthetnék rajtad! A mamám nagyon ért a gyógykrémekhez, ha megütöm magam, mindig beken valami csodaszerrel, és már nem is fáj a seb. Gyere velem! Elviszlek hozzá, majd ő meggyógyít!
El is indultak.Fáni és Kroki mentek, mendegéltek, és a hosszú séta alatt jól összebarátkoztak. Végül megérkeztek az elefántcsordához. Volt is nagy riadalom!
- Segítség, krokodil! - kiáltotta az egyik elefántkölyök kétségbeesetten. Felbolydult az egész csorda, mígnem Fáninak sikerült túlkiabálnia a zajt:
- Ne bántsátok, ő a barátom! Mami, mami, gyere ide, kérlek!Fáni mamája egy pillanat alatt ott termett.
- Miért hoztad ide őt, Fáni? - kérdezte kíváncsian.
- Mami, nézz csak rá! Leégett szegény a napon, kérlek, gyógyítsd meg valamelyik csodatévő krémeddel. - könyörgött a mamájának Fáni.
- Hát persze, hogy segítek, van egy kiváló iszappakolás, ami pont az ilyen bajokra jelent hűsítő megoldást!Fáni anyukája hamar elkészítette az iszappakolást, és meghagyta Krokinak, hogy egész nap hagyja a bőrén, akkor elmúlik a fájdalom.
Kroki megköszönte Fáni segítségét, és megfogadta Elefántmama tanácsát. Másnapra pedig hála a gyógypakolásnak, visszanyerte eredeti, zöld színét és nagyon büszke volt régi-új külsejére. Nem csúfolhatták tovább krokodiltársai. Szép, zöld krokodilszínén kívül azonban mást is elnyert Kroki: Fáni barátságát.
A barátság nagy kincs, szerezz te is igaz barátokat s őrizd kincsként őket, ahogy megérdemlik!
Egy napon Fáni messze elcsavargott otthonról, sokat futott, s nagyon megszomjazott.
- Kéne inni egy kis vizet! Nini, hiszen ott egy tó, szuper! - kiáltotta, és vidáman a tóhoz trappolt. Már épp belemártotta volna ormányát a vízbe, hogy a szomját oltsa, amikor hirtelen valami kiemelkedett a vízből, pont vele szemben!
Fáni nagyon megijedt és gyorsan hátrahőkölt.
- Te ki vagy, és miért ijesztgetsz éppen engem? -méltatlankodott.
- Még hogy ijesztgetlek! Eszem ágában sem volt! Egyáltalán, hogy kerülsz te ide, még nem is láttalak! - válaszolta a Valami.
- Én Fáni vagyok, a kiselefánt. Te is bemutatkozhatnál ám, mert ilyen furcsa állatot, én még nem láttam! -jelentette ki.
- Na látod, azt elhiszem. Én Kroki vagyok és szörnyen nézek ki, nem csoda, hogy nem ismerted fel a fajtámat. Hiszen ki látott már piros krokodilt, brühühühü!
Szegény Kroki ugyanis nem zöldes-barnás színű volt, mint a krokodilok általában, hanem vörös, mint a pipacs! Az történt, hogy a kis krokodil szerette süttetni a hasát a jó, meleg napon, ám ezúttal elaludt napfürdőzés közben. Mire felébredt, érezte, hogy az egész teste viszket, s a víztükörbe pillantva majd' elájult a képmását látván: tiszta piros lett a bőre, Kroki bizony csúnyán leégett.
- Mindenki engem csúfol, nincs is kedvem már játszani a többiekkel! Brühühühü!
- Szegénykém! - sajnálkozott Fáni.
- Ne sírj, eszembe jutott, hogy segíthetnék rajtad! A mamám nagyon ért a gyógykrémekhez, ha megütöm magam, mindig beken valami csodaszerrel, és már nem is fáj a seb. Gyere velem! Elviszlek hozzá, majd ő meggyógyít!
El is indultak.Fáni és Kroki mentek, mendegéltek, és a hosszú séta alatt jól összebarátkoztak. Végül megérkeztek az elefántcsordához. Volt is nagy riadalom!
- Segítség, krokodil! - kiáltotta az egyik elefántkölyök kétségbeesetten. Felbolydult az egész csorda, mígnem Fáninak sikerült túlkiabálnia a zajt:
- Ne bántsátok, ő a barátom! Mami, mami, gyere ide, kérlek!Fáni mamája egy pillanat alatt ott termett.
- Miért hoztad ide őt, Fáni? - kérdezte kíváncsian.
- Mami, nézz csak rá! Leégett szegény a napon, kérlek, gyógyítsd meg valamelyik csodatévő krémeddel. - könyörgött a mamájának Fáni.
- Hát persze, hogy segítek, van egy kiváló iszappakolás, ami pont az ilyen bajokra jelent hűsítő megoldást!Fáni anyukája hamar elkészítette az iszappakolást, és meghagyta Krokinak, hogy egész nap hagyja a bőrén, akkor elmúlik a fájdalom.
Kroki megköszönte Fáni segítségét, és megfogadta Elefántmama tanácsát. Másnapra pedig hála a gyógypakolásnak, visszanyerte eredeti, zöld színét és nagyon büszke volt régi-új külsejére. Nem csúfolhatták tovább krokodiltársai. Szép, zöld krokodilszínén kívül azonban mást is elnyert Kroki: Fáni barátságát.
A barátság nagy kincs, szerezz te is igaz barátokat s őrizd kincsként őket, ahogy megérdemlik!
A legkisebb Sünifüles
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő. Kerek erdő szélén állt egy öreg tölgy.
Az öreg tölgy odvában pedig lakott egy igen népes süncsalád. Sünapó, Sünanyó és a hét sünmalacka: SünDöme, SünMarci, SünNelly, SünSanyi, SünManyi, SünPál és a legkisebb, SüniFüles.Nagyon szerették egymást, sokat mókáztak, játszottak, sosem unatkoztak! S bár kicsi volt az otthonuk, jólesett összebújni.
A sünszülők mindig azt mondogatták:
- Sok jó süni, kis helyen is elfér!Csakhogy, ami jó egyfelől, az nehézség lehet másfelől. Mert ugyan a helyhiány nem jelentett problémát, de a sok éhes bendő jóllakatása annál inkább!
Szegény Sünanyó folyton csak sóhajtozott:
- Jaj, jaj, Te hatalmas Sündörgő, Te ott fenn, hát mondd, hogy etessek ennyi éhes szájat?Sünifüles egy napon nem győzte tovább hallgatni e-fohászkodást, úgy döntött, tennie kell valamit, bármit!Oda is állt szülei elé, és azt mondta:
- Édes jó Sünapám, drága Sünanyácskám, eleddig Ti gondoskodtatok rólam, most rajtam a sor, hogy segítsek nektek. Elindulok, hátha megtalálom a szerencsémet!
- Édes fiam! Dehát hová mennél éppen Te, a legkisebb! Még valami bajod esne, gyermekem!- aggodalmaskodott Sünanyó.
- Márpedig én ezt meghánytam-, vetettem, s magamban el is döntöttem. Nincs visszaút, indulok, még ma!
Nem volt hát mit tenni: Sünanyó becsomagolt egy kis hamuban sült pogácsát, meg egy flaska vizet, és könnyeit hullajtva búcsút vett legkisebb porontyától.Sünifüles sokáig integetett családjának, aztán csak ment, ment, mendegélt. Át a réten, keresztül a dombokon, völgyeken. Vándorolt éjjel, nappal, megállás nélkül. Két álló napig csak rótta az utat. Akkor aztán nagyon elfáradt, megette kis elemózsiáját, magára húzott egy lapulevelet és mélyen elaludt.
-hrrr...pű..., hrrr...pű... - hortyogása felverte a mező csendjét.
Másnap szikrázó napsütésre ébredt, kis szívébe új remény költözött.
- Csodás dolog az élet! - kiáltotta, majd nyújtózott egy jóízűt, és körülnézett. Ekkor vette csak észre, hogy épp egy rozsdás kerítéssel körülvett, romos ház előtt áll.
- Nosza, rajta, átmászom! Megnézem, mi lehet mögötte! SüniFüles átküzdötte magát a kerítésen, a ház romjain, de attól, amit a túloldalon látott, földbe gyökerezett a lába! Na, nehogy azt higgyétek, hogy a félelemtől, á dehogy! A túláradó örömtől, ami abban a percben átjárta pici lelkét!
- Hiszen én megtaláltam! Megtaláltam a Megoldást! Nem kell többé éheznie a családomnak! Hurrá! -ujjongott.
Az történt ugyanis, hogy az elhagyott, romos ház kertjében három almafa állt. Alattuk, a fák tövében tengernyi sok alma volt.Sünifüles gyorsan belehempergőzött az almamezőbe, és három-négy szép szem almát a tüskéjére szúrva elindult hazafelé.
A boldogságtól szinte szárnyakat kapott!Már másnap haza is ért, és messziről kiáltozta:
- Megtaláltam! Megtaláltam a Sünikánaánt! Rengeteg ennivaló van ott, sok-sok finom, ropogós gyümölcs! Épp olyan, mint ezek itt, ni! - mutogatta büszkén szerzeményeit.
Miután együtt jóízűen befalták az almákat, kiskocsival, zsákokkal most már mindahányan útra keltek. Télire betakarították termést, s ezután minden évben ezt tették.Soha többé nem voltak almaszűkében, soha többé nem koplaltak hála a legkisebb SüniFüles bátorságának!
Látjátok gyerekek? Aki mer, az nyer!
Az öreg tölgy odvában pedig lakott egy igen népes süncsalád. Sünapó, Sünanyó és a hét sünmalacka: SünDöme, SünMarci, SünNelly, SünSanyi, SünManyi, SünPál és a legkisebb, SüniFüles.Nagyon szerették egymást, sokat mókáztak, játszottak, sosem unatkoztak! S bár kicsi volt az otthonuk, jólesett összebújni.
A sünszülők mindig azt mondogatták:
- Sok jó süni, kis helyen is elfér!Csakhogy, ami jó egyfelől, az nehézség lehet másfelől. Mert ugyan a helyhiány nem jelentett problémát, de a sok éhes bendő jóllakatása annál inkább!
Szegény Sünanyó folyton csak sóhajtozott:
- Jaj, jaj, Te hatalmas Sündörgő, Te ott fenn, hát mondd, hogy etessek ennyi éhes szájat?Sünifüles egy napon nem győzte tovább hallgatni e-fohászkodást, úgy döntött, tennie kell valamit, bármit!Oda is állt szülei elé, és azt mondta:
- Édes jó Sünapám, drága Sünanyácskám, eleddig Ti gondoskodtatok rólam, most rajtam a sor, hogy segítsek nektek. Elindulok, hátha megtalálom a szerencsémet!
- Édes fiam! Dehát hová mennél éppen Te, a legkisebb! Még valami bajod esne, gyermekem!- aggodalmaskodott Sünanyó.
- Márpedig én ezt meghánytam-, vetettem, s magamban el is döntöttem. Nincs visszaút, indulok, még ma!
Nem volt hát mit tenni: Sünanyó becsomagolt egy kis hamuban sült pogácsát, meg egy flaska vizet, és könnyeit hullajtva búcsút vett legkisebb porontyától.Sünifüles sokáig integetett családjának, aztán csak ment, ment, mendegélt. Át a réten, keresztül a dombokon, völgyeken. Vándorolt éjjel, nappal, megállás nélkül. Két álló napig csak rótta az utat. Akkor aztán nagyon elfáradt, megette kis elemózsiáját, magára húzott egy lapulevelet és mélyen elaludt.
-hrrr...pű..., hrrr...pű... - hortyogása felverte a mező csendjét.
Másnap szikrázó napsütésre ébredt, kis szívébe új remény költözött.
- Csodás dolog az élet! - kiáltotta, majd nyújtózott egy jóízűt, és körülnézett. Ekkor vette csak észre, hogy épp egy rozsdás kerítéssel körülvett, romos ház előtt áll.
- Nosza, rajta, átmászom! Megnézem, mi lehet mögötte! SüniFüles átküzdötte magát a kerítésen, a ház romjain, de attól, amit a túloldalon látott, földbe gyökerezett a lába! Na, nehogy azt higgyétek, hogy a félelemtől, á dehogy! A túláradó örömtől, ami abban a percben átjárta pici lelkét!
- Hiszen én megtaláltam! Megtaláltam a Megoldást! Nem kell többé éheznie a családomnak! Hurrá! -ujjongott.
Az történt ugyanis, hogy az elhagyott, romos ház kertjében három almafa állt. Alattuk, a fák tövében tengernyi sok alma volt.Sünifüles gyorsan belehempergőzött az almamezőbe, és három-négy szép szem almát a tüskéjére szúrva elindult hazafelé.
A boldogságtól szinte szárnyakat kapott!Már másnap haza is ért, és messziről kiáltozta:
- Megtaláltam! Megtaláltam a Sünikánaánt! Rengeteg ennivaló van ott, sok-sok finom, ropogós gyümölcs! Épp olyan, mint ezek itt, ni! - mutogatta büszkén szerzeményeit.
Miután együtt jóízűen befalták az almákat, kiskocsival, zsákokkal most már mindahányan útra keltek. Télire betakarították termést, s ezután minden évben ezt tették.Soha többé nem voltak almaszűkében, soha többé nem koplaltak hála a legkisebb SüniFüles bátorságának!
Látjátok gyerekek? Aki mer, az nyer!
Hótündér és Hócsalád - Aranyosi Ervin verse alapján
Egy régi történetet mesélek most el nektek, amit, ha nem velem esett volna meg, tán magam sem hinnék el. Pedig igaz, így volt, az elejétől a végéig, ahogyan itt áll:
Egyszer, egy hangulatos téli estén kinéztem az ablakon. Sűrű hóesés látványa fogadott, nagy pelyhekben hullott alá az égi áldás. Aznap éjjel Holle Anyó bizonyára jó alaposan megrázta párnáit! Figyeltem, ahogy a szél el-eljátszadozott hó-pajtásaival, felkapta, majd ledobta őket, örvénylő tölcsért formált belőlük, melyen, akár egy hatalmas csúszdán, suhantak a vidám hópelyhecskék. A jelenet régmúlt idők boldog érzését idézte fel bennem. Eszembe jutott, milyen izgatottan vártam kiskoromban a Mikulást!
Ahogy így belefeledkeztem emlékeimbe, s a hó-csemeték kavargó táncába, lassanként nem várt látomás tárult elém: a nagy fehérségből furcsa alak körvonala rajzolódott ki! Ámulva bámultam, ahogy az ismeretlen csodalény, kinek feje fölé glóriát font a sarki villanyoszlop fénye, megjelenik előttem.
Bizony, higgyétek el, tényleg egy csodát láttam! Sugárzó, csillámló ruhában állt, fehér szikrákat szórva maga köré, és akkor észrevettem azt a valamit, amit a kezében tartott! A valamit, ami nem volt más, mint egy igazi varázspálca!
Ebből nyomban rájöttem, ki is ő? Hát persze! A Hótündér, akiről eddig azt gondoltam, csak a mesében létezik! Most mégis valósággá vált, s pálcájával varázslatos dolgokat művelt. Nem hallottam, mit mond, hiszen bentről néztem őt, mégis bizonyos, hogy szájából ez hangzott el:
- Csiribiri hopp! Válj élővé most!
Szavai nyomán a hóból, mintha mindig is ott pihent volna, egy férfi kelt fel. Szoborszerű teste tökéletesre sikerült, arca szép, szabályos férfiarc. Feltűnt nekem, milyen komor tekintettel nézett körbe, talán azon töprengett, miért, s hogy kerülhetett ő ide?
A következő percben Hótündér ismét suhintott egyet a varázspálcájával:
- Csiribiri bí! Hölgyed legyen itt!
Megint csoda történt! Ezúttal egy asszonyalak körvonalazódott a szemem láttára! A nő, mintha mi sem lenne természetesebb, belekarolt férj-urába, kinek szemei ekkor már szerelmesen szíve hölgyére tapadtak.
„Már csak egy gyermek hiányzik az idilli képből!” – gondoltam meghatódva, s mintha a Hótündér meghallotta volna kimondatlan kívánságom!
- Csiribiri bá! Gyermek, éledj már!
A hóból egy 6 éves forma csemetét segített fel az újdonsült hóházaspár, s boldogságuk nem ismert határokat! Összeölelkeztek, szívükbe el nem múló szeretet költözött, egy hócsalád lettek!
Hálásan figyelték, ahogy Tündér-Anyjuk megteremti közös otthonukat, melyet hamar birtokba is vettek! Boldogságuk láttán a Hótündér elégedetten mosolygott, majd futólag cinkos pillantást vetett rám, s tovalibbent. Eltűnt, mintha soha nem járt volna itt!
Ám mégis itt járt, bizonyítéka volt a hócsalád, akik létre - jöttük örömét táncolva ünnepelték! Könnyek szöktek a szemembe e-megható jelenet láttán. Vajon most, mi következik? Mihez kezdenek új életükkel, egymással? Honnan tudják majd, hogyan kell élni? Jó családnak lenni?
A hó-emberek ekkor kézen fogva sétálni indultak. Séta közben meg-megálltak, hogy belessenek egy-egy ház ablakán. Az ablakon betekintve láthatták, hogyan élnek az igazi családok. Megismerték szerepeiket: hóhölgy lett az Anyuka, ki a családi tűzhely melegéért felel, testi – lelki táplálékot biztosít a család minden tagja számára. Ölelő karjai jelentik a fészek biztonságát, mely mindig hazavár! Hóférfi lett az Apuka, aki kősziklaként védelmezi szeretteit, és tapasztalt a világ dolgaiban. A családból bárki fordulhat hozzá segítségért, ha kérdése, problémája van, ő bizton megoldja! Hócsemete lett a Gyermek, kinek legjobb a sora, nem nyomja vállait felelősség súlyos terhe. Feladata a tanulás, szórakozás, önfeledt kacagás! Persze neki sem mindig könnyű: szüleinek szót kell fogadnia akkor is, ha a játék heve mást diktálna.
Miután kiderült, ki, mit s hogyan tegyen, a hócsalád hazament s megkezdte közös életét. Hóanyu finom hó-vacsorát főzött, ízletes hó-süteményt sütött. Miközben a konyhában sürgölődött, Hóapu hó-fotelben hó-könyvet olvasott, olykor rápillantva Hógyermekre, aki hó-autóját tologatta elmélyedve, fel-felkacagva. Az idilli képet végül az éjszaka csendje törte meg: a hócsalád elfáradt, s aludni tért. Hótakaróba burkolózva békésen álomba szenderültek. Álomországban Álommanó már nagyon várta őket.
Későre járt már az idő, így én is aludni tértem. Álmomban a hócsaládnál vendégeskedtem, hógolyót vacsoráztam. Reggel, ahogy felkeltem, alig vártam, hogy újra lássam őket! Vajon mit csinálnak? Gondoltam, ezúttal közelebb merészkedem, s az álmomat megvalósítva bekopogok hozzájuk! Alaposan felöltöztem, hogy jól bírjam a hideget, mert bár érzelmek fűtötte találkozót reméltem, izzasztó melegre egy hókunyhóban nem számíthattam.
Kiléptem az ajtón, keresztülszeltem az udvart, és akkor… Csalódottan megállapítottam, hogy az, mit hóháznak véltem egy hóhalom csupán! Akkor hát semmi nem történt? Hótündér, hócsalád, hókunyhó… mindez a képzeletem szüleménye lett volna? Már-már beletörődtem, hogy így van. Elbóbiskolhattam tegnap az ablaknál, s az álmomat valóságnak véltem.
Ám ekkor… megpillantottam a hóban három pár lábnyomot. Egy nagyot, egy közepeset, és egy legkisebbet, amely –nem vitás!- 6 év körüli gyermekláb méretének felelhetett volna meg. Elöntött a bizonyosság érzése: mégsem álmodtam! A hócsalád itt volt, s hajnaltájban tovább vándorolt.
Talán holnap vagy a jövő télen felétek járnak, s nálatok töltik az éjszakát! Ha nagy hókupac áll majd a házatok előtt, biztos lehetsz benne, a hócsalád lakott ott az éjjel, hogy aztán ismét felkerekedjék, s tovább haladjon új, messzi tájakra. Szép álmokat gyerekek!
Egyszer, egy hangulatos téli estén kinéztem az ablakon. Sűrű hóesés látványa fogadott, nagy pelyhekben hullott alá az égi áldás. Aznap éjjel Holle Anyó bizonyára jó alaposan megrázta párnáit! Figyeltem, ahogy a szél el-eljátszadozott hó-pajtásaival, felkapta, majd ledobta őket, örvénylő tölcsért formált belőlük, melyen, akár egy hatalmas csúszdán, suhantak a vidám hópelyhecskék. A jelenet régmúlt idők boldog érzését idézte fel bennem. Eszembe jutott, milyen izgatottan vártam kiskoromban a Mikulást!
Ahogy így belefeledkeztem emlékeimbe, s a hó-csemeték kavargó táncába, lassanként nem várt látomás tárult elém: a nagy fehérségből furcsa alak körvonala rajzolódott ki! Ámulva bámultam, ahogy az ismeretlen csodalény, kinek feje fölé glóriát font a sarki villanyoszlop fénye, megjelenik előttem.
Bizony, higgyétek el, tényleg egy csodát láttam! Sugárzó, csillámló ruhában állt, fehér szikrákat szórva maga köré, és akkor észrevettem azt a valamit, amit a kezében tartott! A valamit, ami nem volt más, mint egy igazi varázspálca!
Ebből nyomban rájöttem, ki is ő? Hát persze! A Hótündér, akiről eddig azt gondoltam, csak a mesében létezik! Most mégis valósággá vált, s pálcájával varázslatos dolgokat művelt. Nem hallottam, mit mond, hiszen bentről néztem őt, mégis bizonyos, hogy szájából ez hangzott el:
- Csiribiri hopp! Válj élővé most!
Szavai nyomán a hóból, mintha mindig is ott pihent volna, egy férfi kelt fel. Szoborszerű teste tökéletesre sikerült, arca szép, szabályos férfiarc. Feltűnt nekem, milyen komor tekintettel nézett körbe, talán azon töprengett, miért, s hogy kerülhetett ő ide?
A következő percben Hótündér ismét suhintott egyet a varázspálcájával:
- Csiribiri bí! Hölgyed legyen itt!
Megint csoda történt! Ezúttal egy asszonyalak körvonalazódott a szemem láttára! A nő, mintha mi sem lenne természetesebb, belekarolt férj-urába, kinek szemei ekkor már szerelmesen szíve hölgyére tapadtak.
„Már csak egy gyermek hiányzik az idilli képből!” – gondoltam meghatódva, s mintha a Hótündér meghallotta volna kimondatlan kívánságom!
- Csiribiri bá! Gyermek, éledj már!
A hóból egy 6 éves forma csemetét segített fel az újdonsült hóházaspár, s boldogságuk nem ismert határokat! Összeölelkeztek, szívükbe el nem múló szeretet költözött, egy hócsalád lettek!
Hálásan figyelték, ahogy Tündér-Anyjuk megteremti közös otthonukat, melyet hamar birtokba is vettek! Boldogságuk láttán a Hótündér elégedetten mosolygott, majd futólag cinkos pillantást vetett rám, s tovalibbent. Eltűnt, mintha soha nem járt volna itt!
Ám mégis itt járt, bizonyítéka volt a hócsalád, akik létre - jöttük örömét táncolva ünnepelték! Könnyek szöktek a szemembe e-megható jelenet láttán. Vajon most, mi következik? Mihez kezdenek új életükkel, egymással? Honnan tudják majd, hogyan kell élni? Jó családnak lenni?
A hó-emberek ekkor kézen fogva sétálni indultak. Séta közben meg-megálltak, hogy belessenek egy-egy ház ablakán. Az ablakon betekintve láthatták, hogyan élnek az igazi családok. Megismerték szerepeiket: hóhölgy lett az Anyuka, ki a családi tűzhely melegéért felel, testi – lelki táplálékot biztosít a család minden tagja számára. Ölelő karjai jelentik a fészek biztonságát, mely mindig hazavár! Hóférfi lett az Apuka, aki kősziklaként védelmezi szeretteit, és tapasztalt a világ dolgaiban. A családból bárki fordulhat hozzá segítségért, ha kérdése, problémája van, ő bizton megoldja! Hócsemete lett a Gyermek, kinek legjobb a sora, nem nyomja vállait felelősség súlyos terhe. Feladata a tanulás, szórakozás, önfeledt kacagás! Persze neki sem mindig könnyű: szüleinek szót kell fogadnia akkor is, ha a játék heve mást diktálna.
Miután kiderült, ki, mit s hogyan tegyen, a hócsalád hazament s megkezdte közös életét. Hóanyu finom hó-vacsorát főzött, ízletes hó-süteményt sütött. Miközben a konyhában sürgölődött, Hóapu hó-fotelben hó-könyvet olvasott, olykor rápillantva Hógyermekre, aki hó-autóját tologatta elmélyedve, fel-felkacagva. Az idilli képet végül az éjszaka csendje törte meg: a hócsalád elfáradt, s aludni tért. Hótakaróba burkolózva békésen álomba szenderültek. Álomországban Álommanó már nagyon várta őket.
Későre járt már az idő, így én is aludni tértem. Álmomban a hócsaládnál vendégeskedtem, hógolyót vacsoráztam. Reggel, ahogy felkeltem, alig vártam, hogy újra lássam őket! Vajon mit csinálnak? Gondoltam, ezúttal közelebb merészkedem, s az álmomat megvalósítva bekopogok hozzájuk! Alaposan felöltöztem, hogy jól bírjam a hideget, mert bár érzelmek fűtötte találkozót reméltem, izzasztó melegre egy hókunyhóban nem számíthattam.
Kiléptem az ajtón, keresztülszeltem az udvart, és akkor… Csalódottan megállapítottam, hogy az, mit hóháznak véltem egy hóhalom csupán! Akkor hát semmi nem történt? Hótündér, hócsalád, hókunyhó… mindez a képzeletem szüleménye lett volna? Már-már beletörődtem, hogy így van. Elbóbiskolhattam tegnap az ablaknál, s az álmomat valóságnak véltem.
Ám ekkor… megpillantottam a hóban három pár lábnyomot. Egy nagyot, egy közepeset, és egy legkisebbet, amely –nem vitás!- 6 év körüli gyermekláb méretének felelhetett volna meg. Elöntött a bizonyosság érzése: mégsem álmodtam! A hócsalád itt volt, s hajnaltájban tovább vándorolt.
Talán holnap vagy a jövő télen felétek járnak, s nálatok töltik az éjszakát! Ha nagy hókupac áll majd a házatok előtt, biztos lehetsz benne, a hócsalád lakott ott az éjjel, hogy aztán ismét felkerekedjék, s tovább haladjon új, messzi tájakra. Szép álmokat gyerekek!
A kisvakond és a napszemüveg
Egy nap a kisvakond későn ébredt fel földalatti üregében. Megitta frissítő kakaóját, evett egy szelet vajaskenyeret és útnak indult fel a felszínre. Mire kidugta kis kobakját és kitúrta magát a fényes napvilágra, ezer ággal sütött a nagy sárga golyó az égen.
A kisvakond morcosan hunyorgott.- Jaj, de világos van, már megint annyira a szemembe sütsz, hogy az már illetlenség! - pörölt magában a Napocskával.
A következő pillanatban megszólalt egy hang a háta mögött:
- Szervusz Kisvakond! Szép napunk van ma!
- Szervusz Nyuszi barátom! Kicsit túl szép is! - szólt a csattanós válasz.
- Ejnye, hát mi a baj pajtikám? Kissé szúrós a hangulatod ma reggel!
- Mi a baj, mi a baj... -dünnyögte Kisvakond. -hát az, hogy alig látok ebben a nagy fényességben!
- Ha csak ez a gond, miért nem veszel fel napszemüveget? - kérdezte Nyuszi. - Jól jön az, míg hozzá szokik a szemed a világossághoz.
- Nahát, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Igen ám! De honnét szerezhetek ilyesmit? - tűnödött fennhangon a Kisvakond.
- Gyere velem! Majd én megmutatom! - válaszolta Nyuszi készségesen.
Felkerekedtek, s mentek, mentek, mendegéltek át a mezőn, kertek alatt, míg el nem értek az erdőig. A fák között folytatták útjukat egészen az öreg tölgyig, melynek odvában Marci Mókus nemrégiben nyitotta meg trafikját. Itt aztán lehetett venni mindenféle dolgot: cukorkát, csokoládét, mesekönyvet, babát, labdát, papírzsepit és ami a legfontosabb: napszemüveget!
- Szia Marci! - köszönt Nyuszi. - Elhoztam magammal egy jóbarátomat, akinek napszemüvegre volna szüksége. Van -e most ilyened eladó?
- Szi-szi-sziasztok! -makogta Mókus Marci. - Szerencsétek van, épp egy utolsó darabom van még készleten. 3 szem mogyoró az ára!
Nyuszi felkészült volt, hiszen ő már nem először vásárolt Marci trafikjában. Tudta, milyen tarifával dolgozik. Elővette tarisznyájából a három szem mogyorót, és átadta a mókusnak. Marci köszönettel elfogadta és cserébe, mancsukba nyomta a napszemüveget.
- Viseld egészséggel! Én most megyek, mert rengeteg feladatom van még mára! - azzal elugrándozott.
A Kisvakond nem győzött hálálkodni Nyuszi komájának.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy, hogy segítettél! Mivel viszonozhatnám?
- Szívesen Kisvakond! Cserébe legyél továbbra is olyan megbízható jóbarátom, mint eddig, no és, ha nagyon akarod, bármikor meghívhatsz egy répa-ebédre, mert a jó barátot s a friss ropogós répafalatkákat soha nem lehet megunni!
Nagy egyetértésben hazaballagtak, és talán még most is beszélgetnek s répát majszolnak, ha ugyan azóta el nem fáradtak! Ti is elfáradtatok? Akkor hát hunyjátok le kis szemeteket, s álmodjatok szépeket!
A kisvakond morcosan hunyorgott.- Jaj, de világos van, már megint annyira a szemembe sütsz, hogy az már illetlenség! - pörölt magában a Napocskával.
A következő pillanatban megszólalt egy hang a háta mögött:
- Szervusz Kisvakond! Szép napunk van ma!
- Szervusz Nyuszi barátom! Kicsit túl szép is! - szólt a csattanós válasz.
- Ejnye, hát mi a baj pajtikám? Kissé szúrós a hangulatod ma reggel!
- Mi a baj, mi a baj... -dünnyögte Kisvakond. -hát az, hogy alig látok ebben a nagy fényességben!
- Ha csak ez a gond, miért nem veszel fel napszemüveget? - kérdezte Nyuszi. - Jól jön az, míg hozzá szokik a szemed a világossághoz.
- Nahát, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Igen ám! De honnét szerezhetek ilyesmit? - tűnödött fennhangon a Kisvakond.
- Gyere velem! Majd én megmutatom! - válaszolta Nyuszi készségesen.
Felkerekedtek, s mentek, mentek, mendegéltek át a mezőn, kertek alatt, míg el nem értek az erdőig. A fák között folytatták útjukat egészen az öreg tölgyig, melynek odvában Marci Mókus nemrégiben nyitotta meg trafikját. Itt aztán lehetett venni mindenféle dolgot: cukorkát, csokoládét, mesekönyvet, babát, labdát, papírzsepit és ami a legfontosabb: napszemüveget!
- Szia Marci! - köszönt Nyuszi. - Elhoztam magammal egy jóbarátomat, akinek napszemüvegre volna szüksége. Van -e most ilyened eladó?
- Szi-szi-sziasztok! -makogta Mókus Marci. - Szerencsétek van, épp egy utolsó darabom van még készleten. 3 szem mogyoró az ára!
Nyuszi felkészült volt, hiszen ő már nem először vásárolt Marci trafikjában. Tudta, milyen tarifával dolgozik. Elővette tarisznyájából a három szem mogyorót, és átadta a mókusnak. Marci köszönettel elfogadta és cserébe, mancsukba nyomta a napszemüveget.
- Viseld egészséggel! Én most megyek, mert rengeteg feladatom van még mára! - azzal elugrándozott.
A Kisvakond nem győzött hálálkodni Nyuszi komájának.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy, hogy segítettél! Mivel viszonozhatnám?
- Szívesen Kisvakond! Cserébe legyél továbbra is olyan megbízható jóbarátom, mint eddig, no és, ha nagyon akarod, bármikor meghívhatsz egy répa-ebédre, mert a jó barátot s a friss ropogós répafalatkákat soha nem lehet megunni!
Nagy egyetértésben hazaballagtak, és talán még most is beszélgetnek s répát majszolnak, ha ugyan azóta el nem fáradtak! Ti is elfáradtatok? Akkor hát hunyjátok le kis szemeteket, s álmodjatok szépeket!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
