Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország, igen messze innen. E - különös országban különös lakók éltek. Hogy mi volt különös bennük? Sárkányok voltak!
Sárkányföldön sokféle sárkány lakott: egyfejű, kétfejű, háromfejű és többek között hétfejű. Az volt a szokás arrafelé, hogy amelyik sárkányt a legtöbb fejjel áldotta meg a sors, az lehetett az összes többi ura, s parancsolója, a sárkánykirály! Úgy tartották, talán nem is alaptalanul: több fejben, több az ész! Igen ám, de nem minden az ész, mesénkből kiderül, miért?
Történetünk idején épp a hétfejű Zsombor uralkodott. Zsombort, bár tagadhatatlanul okos volt, kissé megcsapta a gazdagság szele, s pár esztendő alatt zsugorivá vált. Magának mind több kincset akart, másokra pedig nem gondolt. Fukar lett és irigy.Ám egy nap rossz hírt kapott a királyi ház futárjától:
- Uram, királyom Tűzfalván új utód jött a világra! S képzelje, nyolc fejjel született!
Zsombor ekkor megtudta, hogy az ő ideje lassan lejár. Gondolatban is nehéz volt megválnia kincseitől, mégis kénytelen volt lemondani a trónról. Mást nem is tehetett, az ősi törvénnyel vitatkozni nem szabadott. Aki mégis megpróbálta, szörnyű átok sújtott le rá!A kis sárkánybébi, akit egyébként -ismervén jövőjét- Tróninak kereszteltek el, szépen fejlődött. Nőtt, növekedett s egy nap odaállt Zsombor elé:
- Királybátyám, érzem, készen állok, hogy feladatom ezentúl magam lássam el. Köszönöm, amit eddig tettél, néped nem felejt el téged! -búcsúztatta szép szavaira érdemtelen sárkánytársát.
Zsombort, aki, hogy hatalomvesztését el bírja viselni, inkább a remetelétet választotta, senki nem hiányolta. Miért is hiányolták volna? Ő soha nem segített népének, az egyetlen érdeme, ha ugyan annak lehet ezt nevezni, a hét feje volt.
Az új sárkánykirály uralma megkezdődött. Sok alattvaló járult Tróni elé ajándékaival, s megoldásra váró problémáival. Az új uralkodó a bajokat orvosolta, az ajándékokat udvariasan elutasította, s mindig megvendégelte, aki nála járt. A királyi vagyont a nép vagyonának tekintette.
Egyszer meglátogatta őt régi dajkája, Láng mama. Nem volt neki csak egy feje, épp ezért kissé együgyű is volt, de jószándékú és kedves.
-Szervusz, édes Dadusom, mondd, miben segíthetnék neked? -érdeklődött hálatelt szívvel Tróni. Hisz emlékezett rá, milyen türelmesen mesélt neki, mily gyöngéden simogatta álomba őt Láng mama sárkánygyermek-korában.
- Jaj, Drágaságom, nagy a baj! Tűzfalva sárkányai éheznek, az összes vadkörtefa elpusztult! Valami furcsa kór támadta meg őket, hogy tönkre mentek belé! - jajveszékelte a sárkánynéni.
- Dadus, dadus ne aggódj! Rögtön odaküldetem az udvari kertészt, ő majd gyógyító permetet szór a vadkörtefákra. De, hogy addig se éhezzetek, egy szekérnyi vadkörtetermést küldetek haza veled! Most már megnyugodhatsz.
Láng mama nem győzött hálálkodni. Hát még, amikor meglátta, hogy Tróni egy ládányi vadkörtefa-csemetét is becsomagoltatott!
- Ezeket mielőbb ültessétek el, hogy jövő tavasszal már új termést hozzanak! -javasolta Tróni, majd szorosan megölelte hajdani dadusát.
- Vigyázz a szülőfalumra! -hagyta meg neki, s még sokáig integetett utána.
Tróni jótetteinek híre bejárta egész Sárkányföldet, nevét mindenki tisztelettel, szeretettel emlegette. De nem ám a nyolc feje, hanem az aranyszíve miatt!Mert bár fontos, hogy mi van a buksitokban, gyerekek, talán annál is fontosabb, hogy miként éltek vele. S, hogy miként éltek vele, azt a szívetek súgja meg nektek!
2012. április 16., hétfő
Torzsarágó házat épít
Szép napra ébredt a nyúl család.
Torzsarágó, Torzsarágóné, Szimatka és Foganagyocska kókadozva bújtak elő üregükből, hogy aztán a friss levegő hamar kiűzze szemecskéikből az álom nyomait. Napocska ezrével szórta sugarait a gyönyörű vidékre. A virágos mezőt gyenge szellő simogatta, majd tovasuhant s a közeli tavacska vizét fodrozta játékosan.
- Jó reggelt mindenkinek, csodás időnk van ma! – Torzsarágó elégedett nyújtózkodással mozgatta meg az alvásban kissé elgémberedett végtagjait.
- Papi, Mami, akkor ma piknikezhetünk? – érdeklődött lelkesen Foganagyocska.
- Háát, ha segítetek elkészíteni az útravalót, akár máris indulhatunk! – adta meg a választ Torzsarágóné, miközben a családfő beleegyezően bólogatott.
- Juhhééé! Hurrá! Azt a répamindenit neki, de örülünk! – ugrándozott a két nyuszitestvérke.
Nagy boldogságukban saját farkincájukat kergetve forogtak körbe-körbe. Mikor a nagy pörgésben elszédültek, jobbra-balra támolyogtak, hogy alig bírtak megállni a tappancsaikon.
- No, szép kis segítségeim vagytok, mondhatom! Ilyen bódult állapotban jobban teszitek, ha lecsüccsentek, és kijózanodtok, mire indulunk!
Nyuszimami tehát gyorsan összepakolt a kis fedeles kosárkába, amely minden kirándulásuk alkalmával hasznos szolgálatot tett nekik. Két friss ropogós salátalevél közé sárgarépát dugott, s máris készen volt a szendvicskülönlegesség, mely a „Tapsik Kedvence” néven vált ismertté a nyúlnépesség körében. Csinált ebből jó párat és nem kevés torzsapogácsát is csomagolt az útra. Nyuszipapa elővett egy plédet, gondosan behajtogatta a kosárkába, majd a tóról hozott egy flaska friss vizet. Indulásra kész volt a kis csapat.
Mentek, mendegéltek, ugrándoztak, szökdécseltek. Szimatka, a nyuszilányka szerette a virágokat, szedett is belőlük egy szép csokorra valót, egyfolytában azt szimatolgatta, nem győzött betelni a finom virágillattal!
A túrázásban egyszer csak elfáradtak, ekkor Torzsarágóné letette a kosárkát, szétterítette a plédet a füvön. Mindannyian rátelepedtek és majszolni kezdték az elemózsiát. A nagy evészet befejeztével egy darabig hátonfekve, gömbölyödő pocakkal bámulták a kék eget. Hanem a nyuszikölykök, Foganagyocska és Szimatka hamar megunták ezt a fajta semmittevést, hamarjában felpattantak és nekifogtak futkorászni. Futkorásztak, majd, hogy izgalmasabb legyen a játék, fogócskáztak, mikor ezt elunták, bújócskáztak, végtére pedig a nyusziszülők javaslatára a család apraja – nagyja együtt labdázott.
Egyszer csak Torzsarágó a szeme sarkából észlelte, hogy mintha egy árnyalattal sötétedett volna az ég. A felhőtlen szórakozás azonban őt is figyelmetlenné tette, emiatt nagyon váratlanul érte őket a kiadós égszakadás: minden elfeketedett, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna! A közelben állt egy lombos, megtermett fa, a csemeték máris rohantak volna a védelme alá.
- Állj, álljatok meg! A fa alá állni viharban nagyon veszélyes! Vonzza a villámot! – harsogta teli tüdőből Nyúlpapa. – Gyertek, inkább bújjunk össze, amíg tart a veszedelem!
A nyuszik szorosan egymáshoz bújtak, fejük fölé tartották a plédet, amely persze hamar átázott, és fogvacogva várták, hogy lecsendesedjék az idő. Szerencsére nem kellett soká várniuk, ugyanolyan gyorsan lett jó idő, mint amilyen hirtelen kitört a vihar.
- Gyorsan, gyorsan, mielőbb haza kell érnünk a meleg kuckónkba! – Nyuszimama aggodalmaskodva terelte otthonuk felé a többieket.
Mily hatalmas csalódottság lett úrrá rajtuk, mikor a várva várt biztonságos lakásuk helyett egy vízzel teli, sáros nyúlüregre leltek.
- Mami, Papi, de hát itt nem maradhatunk! – jajgatott Szimatka.
E- felismerés tűként szurkálta szívüket, hisz oly hosszú időn át éltek itt. Megkövülten álltak és némán siratták régi otthonukat. A szomorú merengést végre Torzsarágó hangja törte meg:
- Ne szomorkodjunk, nincs nagy baj! Már úgyis untam ezt az ódon, vacak nyúlüreget!
- Na de, ha szabad kérdeznem, hol találunk még egy ilyen vacakot, ahogy te emlegeted. Tudomásom szerint sehol a környéken nincs több szabad üreg! – morcoskodott Nyúlmama.
Torzsarágóné nem szerette a változásokat, mert bizonytalanságot szültek, ő pedig mindig biztonságban akarta tudni családját. Most úgy érezte, kicsúszott lábai alól a talaj, s azon igyekezett, hogy mielőbb eszébe jusson egy ésszerű megoldás.
- Ne ess kétségbe, mert tudd meg, nem is kell nekünk semmiféle használt lakás! Úgy döntöttem, saját házat építünk! – jelentette ki Torzsarágó merészen.
- Saját házat?! És úgy döntöttél, te egyedül? Talán már nem szokás megbeszélni olyan témákat, ami valamennyiőnket érint, mielőtt bármiféle döntést hoznánk? No de rendben van, ezúttal tekintsünk el a közös döntéstől. Mégis hogyan, és miből gondoltad felépíteni ezt a házat? És addig, míg elkészül, hol hajtjuk álomra fejünket? – akadékoskodott Torzsarágóné.
- Már ezt is kitaláltam! – hangzott a lelkes felelet. – Bőséges volt az idei termés, a kertünkben megterem minden, ami szükséges az építkezéshez! Káposztatorzsa lesz a tégla és répa oszlopok tartják majd a salátatetőt! Amíg elkészül, beköltözünk az unokatestvéremékhez, Réparágóékhoz. Bizonyos, hogy szívesen fogadnak, s pár napig jól megleszünk ott! Úgyis rég vendégeskedtünk náluk. Hát nem nagyszerű ötlet?
- Hmmm… Répából, salátából, torzsából házat építeni? Ki hallott már ilyet?
- Ne légy ilyen borulátó! A reformötleteknek mindig nehéz utat törniük, de végül meghozzák a vágyott sikert! A mi házunk lesz az első ilyen, de nemsokára mindenki hasonlót akar majd, hidd el nekem!
Nyúlmama jól ismerte már férjurát, és tudta, nem nyugszik, míg meg nem valósítja az elképzelését, ha mégoly képtelen is, mint ez a mostani. Szerette Nyúlpapát, így hagyta, hadd menjen a feje után, hisz nagyobb baj nem lehet belőle! A kijózanodás pillanatában mellette áll majd, hogy bátorítsa, hisz nyúlasszony tisztán látta, mi következik. S bár ő párjával ellentétben józanul gondolkozott, épp ezért bölcsen hallgatott, mert tudta, hiába bölcs a tanács, ha rosszkor jön, süket fülekre talál!
- Jól van, próbáljuk meg! – válaszolta beleegyezőn. - Legalább, amíg Réparágóné háziasszonykodik, addig sem kell nekem főzicskélni! Elkél már egy kis pihenés! – döntötte el Torzsarágóné.
A Torzsarágó család aznap beköltözött Réparágóékhoz, és kezdetét vette a hihetetlen építkezés. Mivel Torzsarágóékat sokan kedvelték, meg aztán a különleges ház híre messzire eljutott, és számos kíváncsiskodót odavonzott, jó néhány szorgos mancs állt rendelkezésükre a nagy munkában. Igaz, ennek is megvolt a böjtje, az építőanyagok fokozott fogyása révén, mivel hogy azok a dolgozó nyúlnép számára igen kívánatos tiltott gyümölcsöt képviseltek. S hiába jószándék, hiába vasakarat! A munkálkodás hevében megnőtt az étvágyuk, így a tapsifülesek képtelenek voltak ellenállni a csábításnak:
- Ham-nyam, nyam-nyam. Csak egy apróka falatka! Ennyi kinek hiányozna? – így gondolkozott az alkalmi munkaerő, míg végül a sok kicsi sokra megy elvén lába kélt az alapanyagok jelentős hányadának.
- Sebaj! – nyugtatgatta magát Torzsarágó a nyilvánvaló fogyás láttán. – Bőséges volt az idei termés, jut elég a házra is!
Úgy is lett: hála a szorgos mancsoknak, Torzsarágóék otthona egy hét alatt elkészült, és olyan egyedire sikeredett, hogy csodájára járt a Mezőség összes nyula! Nyúlpapa, Nyúlmama, Foganagyocska, és Szimatka hamar beköltöztek vadiúj lakásukba, mely a tervezettnél is vonzóbbá alakult! Túlságosan is vonzóvá!
Legelőször Szimatka csippentett le épphogy egy falatnyit a szobája répakeretes ablakából. Majd Foganagyocska kóstolt bele salátatelevél párnácskájába, torzsa-asztalkájába. Nem lehetett tudni, pontosan ki, mennyit és mikor nassolgatott, bár az eredmény önmagáért beszélt: először épp csak egy öklömnyi lyukacska keletkezett az egyik, majd a másik falon, később már azon kapták magukat, hogy a fényes holdat s a csillagokat nézegetik éjjelente elalvás előtt. A káposztalevél-tetőt ugyanis az utolsó káposztalevélig elrágcsálták. Alig egy hónap múlva a tapsicsalád tagjai arra eszméltek, hogy nagyszerű, új otthonuk semmivé foszlott, s ők ismét hajléktalanná váltak!
- Háát, talán mégsem volt olyan kitűnő ötlet ilyen finom házat építeni. Komolyan át kellett volna gondolnunk és együttesen megvitatnunk, jó –e a tervem. – tett kényszeredett vallomást Torzsarágó, miután megint földönfutókká lettek.
- De legalább jóllaktunk Papi, és nagyon ízletesre sikerült az alkotásod! – vigasztalta Szimatka.
- Köszönöm, hogy dicsérni próbálsz, Szimikém, de sajnos, egyáltalán nem érdemlem meg! Most mi legyen? Kezdjük elölről az egészet? – töprengett sóhajtozva Torzsarágó Papa.
- Na, azt már nem! – vágta rá határozottan Torzsarágóné. – Gyanítottam, hogy ez lesz a vége a kísérletednek, ezért időközben utánajártam, hol van lakatlan nyúltanya a közelben. Ajánlottak is egy alkalmasnak tűnőt, a tó mellett áll, még horgászhatsz is Papus, amikor csak kedved tartja! Ha nem veszed sértésnek, úgy egy hete 10 fej káposztával le is foglalóztam, látva új házunk fogyatkozó állapotát.
- Dehogy sértődöm meg, még az hiányozna nektek, hogy sajnáltatni kezdjem magam! Látod, megint neked volt igazad, belátom. Szerencse, hogy ilyen előrelátó, talpraesett nyúlasszonykám vagy, hiába, nem véletlenül vettelek el épp téged annak idején!
Nyúlmama átölelte makacs férjurát, és teljes megbocsátása jeléül csókot nyomott a feje búbjára. Torzsarágó megnyugodott, és a család nagy egyetértésben beköltözött a tóparti házikóba.
Mellesleg ez a házikó fából épült, szalmatetővel…. Ám egyben mégis hasonlított az előzőhöz: az éléskamrája telis tele volt répával, káposztával, salátával s miközben jóízűen falatozták, a tapsikölykök viccelődve nosztalgiáztak:
- Finom, finom, de a hajdanvolt pünkösdi házunknál bizony nem finomabb!
Minden jó, ha jó a vége, itt a vége, azaz várjunk csak egy percet! Mi a mese tanulsága? Értsd meg a másikat, érezz vele együtt! Ha arra van szükség, kísérd el választott útján, akár a rosszabbikon is, hogy, ha már igényli a tanácsod, mellette lehess! Ne feledd, kért tanács - jó tanács, a kéretlen viszont, legyen bár jószándékú sohasem ér célt!
Torzsarágó, Torzsarágóné, Szimatka és Foganagyocska kókadozva bújtak elő üregükből, hogy aztán a friss levegő hamar kiűzze szemecskéikből az álom nyomait. Napocska ezrével szórta sugarait a gyönyörű vidékre. A virágos mezőt gyenge szellő simogatta, majd tovasuhant s a közeli tavacska vizét fodrozta játékosan.
- Jó reggelt mindenkinek, csodás időnk van ma! – Torzsarágó elégedett nyújtózkodással mozgatta meg az alvásban kissé elgémberedett végtagjait.
- Papi, Mami, akkor ma piknikezhetünk? – érdeklődött lelkesen Foganagyocska.
- Háát, ha segítetek elkészíteni az útravalót, akár máris indulhatunk! – adta meg a választ Torzsarágóné, miközben a családfő beleegyezően bólogatott.
- Juhhééé! Hurrá! Azt a répamindenit neki, de örülünk! – ugrándozott a két nyuszitestvérke.
Nagy boldogságukban saját farkincájukat kergetve forogtak körbe-körbe. Mikor a nagy pörgésben elszédültek, jobbra-balra támolyogtak, hogy alig bírtak megállni a tappancsaikon.
- No, szép kis segítségeim vagytok, mondhatom! Ilyen bódult állapotban jobban teszitek, ha lecsüccsentek, és kijózanodtok, mire indulunk!
Nyuszimami tehát gyorsan összepakolt a kis fedeles kosárkába, amely minden kirándulásuk alkalmával hasznos szolgálatot tett nekik. Két friss ropogós salátalevél közé sárgarépát dugott, s máris készen volt a szendvicskülönlegesség, mely a „Tapsik Kedvence” néven vált ismertté a nyúlnépesség körében. Csinált ebből jó párat és nem kevés torzsapogácsát is csomagolt az útra. Nyuszipapa elővett egy plédet, gondosan behajtogatta a kosárkába, majd a tóról hozott egy flaska friss vizet. Indulásra kész volt a kis csapat.
Mentek, mendegéltek, ugrándoztak, szökdécseltek. Szimatka, a nyuszilányka szerette a virágokat, szedett is belőlük egy szép csokorra valót, egyfolytában azt szimatolgatta, nem győzött betelni a finom virágillattal!
A túrázásban egyszer csak elfáradtak, ekkor Torzsarágóné letette a kosárkát, szétterítette a plédet a füvön. Mindannyian rátelepedtek és majszolni kezdték az elemózsiát. A nagy evészet befejeztével egy darabig hátonfekve, gömbölyödő pocakkal bámulták a kék eget. Hanem a nyuszikölykök, Foganagyocska és Szimatka hamar megunták ezt a fajta semmittevést, hamarjában felpattantak és nekifogtak futkorászni. Futkorásztak, majd, hogy izgalmasabb legyen a játék, fogócskáztak, mikor ezt elunták, bújócskáztak, végtére pedig a nyusziszülők javaslatára a család apraja – nagyja együtt labdázott.
Egyszer csak Torzsarágó a szeme sarkából észlelte, hogy mintha egy árnyalattal sötétedett volna az ég. A felhőtlen szórakozás azonban őt is figyelmetlenné tette, emiatt nagyon váratlanul érte őket a kiadós égszakadás: minden elfeketedett, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna! A közelben állt egy lombos, megtermett fa, a csemeték máris rohantak volna a védelme alá.
- Állj, álljatok meg! A fa alá állni viharban nagyon veszélyes! Vonzza a villámot! – harsogta teli tüdőből Nyúlpapa. – Gyertek, inkább bújjunk össze, amíg tart a veszedelem!
A nyuszik szorosan egymáshoz bújtak, fejük fölé tartották a plédet, amely persze hamar átázott, és fogvacogva várták, hogy lecsendesedjék az idő. Szerencsére nem kellett soká várniuk, ugyanolyan gyorsan lett jó idő, mint amilyen hirtelen kitört a vihar.
- Gyorsan, gyorsan, mielőbb haza kell érnünk a meleg kuckónkba! – Nyuszimama aggodalmaskodva terelte otthonuk felé a többieket.
Mily hatalmas csalódottság lett úrrá rajtuk, mikor a várva várt biztonságos lakásuk helyett egy vízzel teli, sáros nyúlüregre leltek.
- Mami, Papi, de hát itt nem maradhatunk! – jajgatott Szimatka.
E- felismerés tűként szurkálta szívüket, hisz oly hosszú időn át éltek itt. Megkövülten álltak és némán siratták régi otthonukat. A szomorú merengést végre Torzsarágó hangja törte meg:
- Ne szomorkodjunk, nincs nagy baj! Már úgyis untam ezt az ódon, vacak nyúlüreget!
- Na de, ha szabad kérdeznem, hol találunk még egy ilyen vacakot, ahogy te emlegeted. Tudomásom szerint sehol a környéken nincs több szabad üreg! – morcoskodott Nyúlmama.
Torzsarágóné nem szerette a változásokat, mert bizonytalanságot szültek, ő pedig mindig biztonságban akarta tudni családját. Most úgy érezte, kicsúszott lábai alól a talaj, s azon igyekezett, hogy mielőbb eszébe jusson egy ésszerű megoldás.
- Ne ess kétségbe, mert tudd meg, nem is kell nekünk semmiféle használt lakás! Úgy döntöttem, saját házat építünk! – jelentette ki Torzsarágó merészen.
- Saját házat?! És úgy döntöttél, te egyedül? Talán már nem szokás megbeszélni olyan témákat, ami valamennyiőnket érint, mielőtt bármiféle döntést hoznánk? No de rendben van, ezúttal tekintsünk el a közös döntéstől. Mégis hogyan, és miből gondoltad felépíteni ezt a házat? És addig, míg elkészül, hol hajtjuk álomra fejünket? – akadékoskodott Torzsarágóné.
- Már ezt is kitaláltam! – hangzott a lelkes felelet. – Bőséges volt az idei termés, a kertünkben megterem minden, ami szükséges az építkezéshez! Káposztatorzsa lesz a tégla és répa oszlopok tartják majd a salátatetőt! Amíg elkészül, beköltözünk az unokatestvéremékhez, Réparágóékhoz. Bizonyos, hogy szívesen fogadnak, s pár napig jól megleszünk ott! Úgyis rég vendégeskedtünk náluk. Hát nem nagyszerű ötlet?
- Hmmm… Répából, salátából, torzsából házat építeni? Ki hallott már ilyet?
- Ne légy ilyen borulátó! A reformötleteknek mindig nehéz utat törniük, de végül meghozzák a vágyott sikert! A mi házunk lesz az első ilyen, de nemsokára mindenki hasonlót akar majd, hidd el nekem!
Nyúlmama jól ismerte már férjurát, és tudta, nem nyugszik, míg meg nem valósítja az elképzelését, ha mégoly képtelen is, mint ez a mostani. Szerette Nyúlpapát, így hagyta, hadd menjen a feje után, hisz nagyobb baj nem lehet belőle! A kijózanodás pillanatában mellette áll majd, hogy bátorítsa, hisz nyúlasszony tisztán látta, mi következik. S bár ő párjával ellentétben józanul gondolkozott, épp ezért bölcsen hallgatott, mert tudta, hiába bölcs a tanács, ha rosszkor jön, süket fülekre talál!
- Jól van, próbáljuk meg! – válaszolta beleegyezőn. - Legalább, amíg Réparágóné háziasszonykodik, addig sem kell nekem főzicskélni! Elkél már egy kis pihenés! – döntötte el Torzsarágóné.
A Torzsarágó család aznap beköltözött Réparágóékhoz, és kezdetét vette a hihetetlen építkezés. Mivel Torzsarágóékat sokan kedvelték, meg aztán a különleges ház híre messzire eljutott, és számos kíváncsiskodót odavonzott, jó néhány szorgos mancs állt rendelkezésükre a nagy munkában. Igaz, ennek is megvolt a böjtje, az építőanyagok fokozott fogyása révén, mivel hogy azok a dolgozó nyúlnép számára igen kívánatos tiltott gyümölcsöt képviseltek. S hiába jószándék, hiába vasakarat! A munkálkodás hevében megnőtt az étvágyuk, így a tapsifülesek képtelenek voltak ellenállni a csábításnak:
- Ham-nyam, nyam-nyam. Csak egy apróka falatka! Ennyi kinek hiányozna? – így gondolkozott az alkalmi munkaerő, míg végül a sok kicsi sokra megy elvén lába kélt az alapanyagok jelentős hányadának.
- Sebaj! – nyugtatgatta magát Torzsarágó a nyilvánvaló fogyás láttán. – Bőséges volt az idei termés, jut elég a házra is!
Úgy is lett: hála a szorgos mancsoknak, Torzsarágóék otthona egy hét alatt elkészült, és olyan egyedire sikeredett, hogy csodájára járt a Mezőség összes nyula! Nyúlpapa, Nyúlmama, Foganagyocska, és Szimatka hamar beköltöztek vadiúj lakásukba, mely a tervezettnél is vonzóbbá alakult! Túlságosan is vonzóvá!
Legelőször Szimatka csippentett le épphogy egy falatnyit a szobája répakeretes ablakából. Majd Foganagyocska kóstolt bele salátatelevél párnácskájába, torzsa-asztalkájába. Nem lehetett tudni, pontosan ki, mennyit és mikor nassolgatott, bár az eredmény önmagáért beszélt: először épp csak egy öklömnyi lyukacska keletkezett az egyik, majd a másik falon, később már azon kapták magukat, hogy a fényes holdat s a csillagokat nézegetik éjjelente elalvás előtt. A káposztalevél-tetőt ugyanis az utolsó káposztalevélig elrágcsálták. Alig egy hónap múlva a tapsicsalád tagjai arra eszméltek, hogy nagyszerű, új otthonuk semmivé foszlott, s ők ismét hajléktalanná váltak!
- Háát, talán mégsem volt olyan kitűnő ötlet ilyen finom házat építeni. Komolyan át kellett volna gondolnunk és együttesen megvitatnunk, jó –e a tervem. – tett kényszeredett vallomást Torzsarágó, miután megint földönfutókká lettek.
- De legalább jóllaktunk Papi, és nagyon ízletesre sikerült az alkotásod! – vigasztalta Szimatka.
- Köszönöm, hogy dicsérni próbálsz, Szimikém, de sajnos, egyáltalán nem érdemlem meg! Most mi legyen? Kezdjük elölről az egészet? – töprengett sóhajtozva Torzsarágó Papa.
- Na, azt már nem! – vágta rá határozottan Torzsarágóné. – Gyanítottam, hogy ez lesz a vége a kísérletednek, ezért időközben utánajártam, hol van lakatlan nyúltanya a közelben. Ajánlottak is egy alkalmasnak tűnőt, a tó mellett áll, még horgászhatsz is Papus, amikor csak kedved tartja! Ha nem veszed sértésnek, úgy egy hete 10 fej káposztával le is foglalóztam, látva új házunk fogyatkozó állapotát.
- Dehogy sértődöm meg, még az hiányozna nektek, hogy sajnáltatni kezdjem magam! Látod, megint neked volt igazad, belátom. Szerencse, hogy ilyen előrelátó, talpraesett nyúlasszonykám vagy, hiába, nem véletlenül vettelek el épp téged annak idején!
Nyúlmama átölelte makacs férjurát, és teljes megbocsátása jeléül csókot nyomott a feje búbjára. Torzsarágó megnyugodott, és a család nagy egyetértésben beköltözött a tóparti házikóba.
Mellesleg ez a házikó fából épült, szalmatetővel…. Ám egyben mégis hasonlított az előzőhöz: az éléskamrája telis tele volt répával, káposztával, salátával s miközben jóízűen falatozták, a tapsikölykök viccelődve nosztalgiáztak:
- Finom, finom, de a hajdanvolt pünkösdi házunknál bizony nem finomabb!
Minden jó, ha jó a vége, itt a vége, azaz várjunk csak egy percet! Mi a mese tanulsága? Értsd meg a másikat, érezz vele együtt! Ha arra van szükség, kísérd el választott útján, akár a rosszabbikon is, hogy, ha már igényli a tanácsod, mellette lehess! Ne feledd, kért tanács - jó tanács, a kéretlen viszont, legyen bár jószándékú sohasem ér célt!
Rendet Lenke és Rendes Lenke
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Rendet Lenke. Anyukája nem véletlenül nevezte így. Lenke ugyanis mindig mindent szétdobált. Ha az egyik játékot megunta, puff! ott hagyta, ahol éppen volt. Ha rajzolt, mire befejezte, a ceruzái a szőnyegen szanaszét hevertek. Szegény Lenke-anyu folyton csak pakolt, takarított a kislánya után. Mondogatta is neki:
- Ejnye, ejnye! Miért nem raksz rendet magad után? Képzeld el, mi volna, ha én is ugyanezt tenném.
Rendet Lenkét nem zavarta a dorgálás. Megszokta már, és kényelmes is volt neki, hogy az Anyukája pakolt utána. Anya mindig megkereste az elveszett játékait és segített, ha valamit nem talált.Csakhogy egy napon Lenke-Anyu úgy döntött: jóból is megárt a sok!
- Elég volt Lenke! Előre szólok, ha mostantól rendetlenséget hagysz magad után, akkor rendetlenség lesz! Rám ne számíts, nem fogok többé helyetted takarítani, kislányom!
- Ok Mami, nem gond! - felelte Lenke nagyképűen.Az az igazság, hogy hitte is, meg nem is anyukája szavait, végül úgy döntött, nem törődik vele. Ismét szétpakolt, szétdobálta a játékait.
Eleinte jól is érezte magát a nagy zűrzavarban, szinte lubickolt a játéktengerben, s feje tetejére állította a szobáját.Aztán egyszer csak úgy döntött:
- Jó volna babázni!Igen ám! De a nagy halomban képtelen volt megtalálni Szöszit, a kedvenc játékbabáját, így nem tudott babázni.
- Sebaj! - gondolta, - Inkább rajzolok!Csakhogy, nem találta a színes ceruzákat sem... Lenke kezdett kétségbeesni.
- Na jó, akkor inkább kimegyek játszani!Kint viszont hideg volt, meleg pulóver és sapka nélkül nem lehetett kint lenni. A kislány a ruhácskáit sem tudta előhalászni a kupac alól.
- Anya, anyuci! Kérlek, segíts, semmit nem találok! –könyörögte végül.
- Nem kislányom, nem segíthetek! - válaszolta az Anyukája határozottan. - Szóltam előre. Tégy rendet, s akkor megleled, amit keresel! -tanácsolta.
Rendet Lenke végül kénytelen-kelletlen, nagy duzzogva rendet rakott.
A nagy munka után elégedett sóhajtással hátradőlt:
- Végre minden a helyén van!A kislány ekkor értette meg, mennyivel egyszerűbb, ha játék után rögtön mindent a helyére tesz. Hiszen így mindig megtalálja, amit keres, és takarítani sem kell egyszerre túl sokat! Azt is belátta, mennyi munkát végzett el helyette eddig az édesanyja és milyen türelmes volt vele.
Rendet Lenkéből így lett végül Rendes Lenke.Minden jó, ha jó a vége! Gyerekek, Ti se felejtsétek: rend a lelke mindennek!
- Ejnye, ejnye! Miért nem raksz rendet magad után? Képzeld el, mi volna, ha én is ugyanezt tenném.
Rendet Lenkét nem zavarta a dorgálás. Megszokta már, és kényelmes is volt neki, hogy az Anyukája pakolt utána. Anya mindig megkereste az elveszett játékait és segített, ha valamit nem talált.Csakhogy egy napon Lenke-Anyu úgy döntött: jóból is megárt a sok!
- Elég volt Lenke! Előre szólok, ha mostantól rendetlenséget hagysz magad után, akkor rendetlenség lesz! Rám ne számíts, nem fogok többé helyetted takarítani, kislányom!
- Ok Mami, nem gond! - felelte Lenke nagyképűen.Az az igazság, hogy hitte is, meg nem is anyukája szavait, végül úgy döntött, nem törődik vele. Ismét szétpakolt, szétdobálta a játékait.
Eleinte jól is érezte magát a nagy zűrzavarban, szinte lubickolt a játéktengerben, s feje tetejére állította a szobáját.Aztán egyszer csak úgy döntött:
- Jó volna babázni!Igen ám! De a nagy halomban képtelen volt megtalálni Szöszit, a kedvenc játékbabáját, így nem tudott babázni.
- Sebaj! - gondolta, - Inkább rajzolok!Csakhogy, nem találta a színes ceruzákat sem... Lenke kezdett kétségbeesni.
- Na jó, akkor inkább kimegyek játszani!Kint viszont hideg volt, meleg pulóver és sapka nélkül nem lehetett kint lenni. A kislány a ruhácskáit sem tudta előhalászni a kupac alól.
- Anya, anyuci! Kérlek, segíts, semmit nem találok! –könyörögte végül.
- Nem kislányom, nem segíthetek! - válaszolta az Anyukája határozottan. - Szóltam előre. Tégy rendet, s akkor megleled, amit keresel! -tanácsolta.
Rendet Lenke végül kénytelen-kelletlen, nagy duzzogva rendet rakott.
A nagy munka után elégedett sóhajtással hátradőlt:
- Végre minden a helyén van!A kislány ekkor értette meg, mennyivel egyszerűbb, ha játék után rögtön mindent a helyére tesz. Hiszen így mindig megtalálja, amit keres, és takarítani sem kell egyszerre túl sokat! Azt is belátta, mennyi munkát végzett el helyette eddig az édesanyja és milyen türelmes volt vele.
Rendet Lenkéből így lett végül Rendes Lenke.Minden jó, ha jó a vége! Gyerekek, Ti se felejtsétek: rend a lelke mindennek!
Pingi
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ping-pong labda, akit bármily meglepően hangozzék is, Pinginek hívtak! Miután megesett vele is az, amit az embereknél születésként emlegetnek, azaz, hogy legyártották, Pingit sok másik társával együtt becsomagolták, bedobozolták, felpakolták egy teherautó rakterébe, majd hosszú hányadtatások után egy áruház polcára került.
A kalandos kezdetet ezután hosszú, eseménytelen időszak követte: Pingi csak csücsült a helyén, és várt. Olyan hosszú ideig várt, hogy már a hátsó fele egészen elzsibbadt a nagy semmittevésben. Sóhajtozott is folyamatosan:
- Jaaaj, óóóh, mily jó volna, ha végre történne valami, bármi!
Az érdekességet csupán az jelentette a kis golyócska életében, amikor Albert, a polcáért felelős árufeltöltő hetente egyszer ellenőrizte, s ha kellett pótolta az éppen hiányzó cikk-társakat. Ilyenkor Pingi meglökődött, gurult pár kört s így megmozgathatta elgémberedett tagjait.
Aztán végül eljött a várva várt nap a kis labda életében. Szokása szerint unottan üldögélt –más dolga nem lévén-, s épp egy nagyot ásítani készült, amikor megragadták és nem valami gyengéden egy bevásárlókocsiba lökték.
- Kipp-kopp! Kipp-kopp, kip-kop….– landolt zörgősen a kemény kocsialjban. – Ajjaj! Hová vihetnek? Mi lesz velem?
Miközben próbálta megfejteni, mi zajlik körülötte, vékony gyerekhangot hallott:
- De szép fehér színe van, és milyen helyesen pattog! Mancsi biztosan nagyon fog neki örülni, és jót játszik majd vele!
Pingi erősen törni kezdte a kobakját, mert bár nevezték már korábban üresfejűnek, nem volt ő buta! Abból, amit a fiúcska mondott, nyomban kitalálta, hogy az a fehér, helyesen pattogó valami, csakis ő lehet!
- Nahát! – lepődött meg – Valaki játszik majd velem? Vajon, ki lehet ez a bizonyos Mancsi, és milyen lesz a játszótársává válni?
Pingi izgatottan, szép reményekkel telve érkezett meg új otthonába: Gézuka -,merthogy útközben az is kiderült, így hívják a kisfiút- és szülei bevitték őt a házukba, és hamarosan megtudta azt is, kinek a játékául szánták:
- Maancs, Maancsiii! – hívogatta Gézuka a valakit, akiről kiderült, hogy nem más, mint egy aranyos kis kölyökcica.
- Miaúúú, miaúúú! Híívtál, kisgazdám? Itt vagyok, s nagyon örülök, hogy megjöttél! Talán hoztál nekem fincsi tejecskét? – nyávogta Mancsi kíváncsian, persze macskanyelven, és hogy kifejezze ragaszkodását, rögtön a fiúcska lábaihoz dörgölőzött.
- Nézd csak meg, cicuskám, mit adok én neked?
Gézu ölbe vette kismacskáját, gyengéden megsimogatta, amire Mancs hálás dorombolással válaszolt. Hirtelen, valami fehéret látott megvillanni, s ösztönösen utána vetette magát. Megérintette, ettől az a valami olyan gyorsan gurult tova, hogy a kiscicának feltétlenül követnie kellett! Próbálta megfogni, először puha manccsal, majd kieresztve karmocskáit, de sehogy sem sikerült neki, csak annyit ért el a kísérleteivel, hogy mindig arrébb gurította a kis fehér golyót, aminek vad kergetőzés lett a vége!
- Segítsééég, segíítsééég! – kiabálta Pingi kétségbeesetten.
Végül vagy 5 perc fogócska után Mancs előrelendült, s egy ugrással utolérte Pingit. Szorosan magához szorítva, érdeklődő tekintettel méregetni kezdte, mit is fogott tulajdonképpen? Hirtelen nagyra tátotta száját, hogy éles fogacskáival megharapdálja s rózsaszín nyelvecskéjével megízlelje zsákmányát. Ekkor furcsa dolog történt: vadászatának tárgya elrugaszkodott tőle, és felháborodva kettőt koppintott a cica orrára:
- Kipp-kopp! Nesze, rossz cica! Ezt megérdemelted! Engem akarsz te elfogyasztani? Hát nem látod, hogy nem ennivaló vagyok, hanem a játszótársadnak szántak? Így bánsz te a pajtásaiddal? Egy kis fogócska, aztán egy kis bendőbe bebújtatócska? Mondhatom, szép viselkedés!
Szegény cicus, elszégyellte magát, főleg, hogy közben rájött egy műanyag golyócska valóban nem lehet valami ízletes falat egy macska számára. Kis gondolkozás után bocsánatot kért Pingitől.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek, én csak… nem tudtam kiféle, miféle vagy és miért ajándékozott nekem a kisgazdám. Már látom, hogy veled igazi szórakozás, móka lesz az élet, lehetnénk mostantól barátok?
- Persze Mancs, és ezentúl szólíthatsz Pinginek! – válaszolta a labda barátságosan.
Gézuka az egész dologból annyit vett észre, hogy Mancs és a ping-pong labda onnantól fogva elválaszthatatlanok lettek, tehát az ajándéka bevált, és igazi örömet vitt kiscicája mindennapjaiba! A kisfiú ugyan nem tudhatta, hiszen nem értett sem macska-, sem ping-pong nyelven, de az „ajándéka” épp úgy örült Mancsnak, mint amennyire Mancs őneki!
Pingi többé sosem unatkozott, százszor annyit gurult egy nap alatt, mint egész addigi léte során! Élvezettel pattogott, szeretett fogócskázni és boldogan vackolta be magát esténként barátja puha szőrméjébe, hogy vele együtt nyugovóra térjen.
Ilyen játékosan telt-múlt az idő, mígnem egy napon Gézu bekapcsolva hagyta a tévét a nappaliban, ami még nem lett volna érdekes, csakhogy most az ajtót is nyitva felejtette maga után, ilyet máskor sose tett! Szülei megtiltották, hogy a cica a nappaliban tartózkodjon, féltették ugyanis drága, vadonatúj kanapéjukat a csintalan macska éles körmeitől.
No, meg is történt a baj!
Pingi és Mancs felhevülten kergetőzve begurult, illetve beszaladt a tárt ajtón, ami a huzattól –merthogy az ablak is nyitva maradt- bevágódott mögöttük. Az ajtócsapódás zaját hallva mindketten megtorpantak, abbahagyták az önfeledt fogócskázást, és megilletődötten néztek körül: itt még nem jártak! Ki – ki gyorsan megtalálta, ami őt érdekelte az új környezetben: Mancs azonmód a körmeit kezdte élesíteni, többször végighúzva azokat a Gézu szülei által olyannyira féltett bőr ülőgarnitúrán, Pingi pedig a TV-t bámulta, ámulva! Éppen egy asztalitenisz –bajnokság döntőjét sugározták, a HAK (Helyi Asztalitenisz Klub) –ból s a meccs végeztével a győztes fél így nyilatkozott:
- Köszönöm a rajongóimnak, hogy bíztak bennem! Én pedig bíztam az arany ping-pong labdában, melynek köszönhetően a versenyt megnyerhettem! Ilyen ruganyos, ilyen jó minőségű versenylabdával még sosem játszottam! – azzal magasba emelte az aranyborítású bajnoklabdát, mire a nézőtér hatalmas tapsviharban tört ki.
- Éljen az arany bajnok ping-pong labda! Hurrá!
Pingi, ahogy nézte az adást, hirtelen ismét unalmasnak érezte saját sorsát. Óh, ha ő is bajnok ping-pong labda lehetne! Óh, ha őt is százan ünnepelnék, az volna csak az igazán csodás élet!
Még akkor is sivárnak érzett sorsán, és a bajnok labda fényes pályafutásán elmélkedett, amikor Gézu szülei éles sikollyal vették tudomásul Mancs kanapé-pusztító ténykedését.
- Sicc, sicc ki innét nyavalyás nyávogi! Ma este büntetésül nem kapsz tejecskét, és a labdádat sem kapod vissza többet! – Gézu anyu felkapta Pingit, és haragjában kihajította a kerítésen túlra.
Pingit a dobás ereje sokáig lendületben tartotta, így hosszan gurult az úton, egyre távolodva Gézuék házától. Amikor megállt, és felnézett, egy nagy sárga épület előtt találta magát.
- He-lyi, Asz-ta-li-te-nisz Klub – HAK –olvasta hangosan. – De hát, de hát! Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van! – Pingi emlékezett ugyanis arra, hogy a ping-pong bajnokságot pont erről a helyszínről közvetítették.
- Most már csak be kell jutnom valahogy! – lelkendezett. Egy perccel később, Kutyu, a klub kabalakutyája állt meg mellette:
- Hát, de VAÚÚÚ! Hát te meg, hogy kerülsz ide? Mi keresnivalód van ilyen messze a szertár teremtől. No, gyere, majd én visszaviszlek a helyedre! – csaholta Kutyu, és óvatosan fogai közé véve, bevitte Pingit a szertárba, majd letette a padlóra.
- Vau, íme a helyeden vagy! Ez egyszer visszahoztalak, de több csavargás nincs! Értetted? Vau! – vakkantotta szigorúan, s már ott sem volt.
A szertár padlóján üldögélve Pingi eltöprengett hihetetlen mázliján, majd a sötétben elnyomta az álom.
Álmában épp Mancsi nyalogatta kedvesen egy jóleső kergetőzés után, mikor hirtelen kinyílt a szertár ajtó, és egy mély hang türelmetlen, éles hangon azt kérdezte:
- No, hol van már egy meccslabda?! Ez itt, a padló közepén épp megfelelő lesz! – azzal felkapta a még álmosságtól pislogó Pingit, akinek a durva ébresztőtől ráadásul a feje is megfájdult.
Mire teljesen magához tért, már a ping-pong asztalon ült, körülötte vakító fények, hangos zajok! Már kezdte volna megszokni az új helyszínt, amikor valaki felkapta és nem éppen gyöngéd stílusban fenéken billentette. Pingi hosszan repült, pattant egyet az asztal túlsó felén, s már próbálta volna élvezni ezt az új játékérzést, amikor valaki megint lesújtott rá. Pingi hirtelen irányt változtatott, s most visszafelé repült, majd pattant egyet az asztal innenső oldalán, és most a hátát érte az újabb ütés. Szegény Pingit hosszú – hosszú perceken át ily módon náspángolták, mígnem egyszer csak vége lett a mérkőzésnek!
- Na, majd most jön az ünneplés! – gondolta fáradtan, beletörődve abba, hogy a dicsőségért bizony meg kell szenvedni.
Mily nagy volt a csalódottsága, mikor rájött, hogy itt ugyan senki nem fogja ünnepelni őt! Hiszen ő csak egy fehér, átlagos ping-pong labda volt a kívülállók szemében. Ahhoz pedig, hogy aranybevonatot kapjon még több száz meccsen kellene hasonló kínokat átélnie.
- No, azt már nem! – határozta el a kis ping-pong labda. – Nem érnek annyit az ismeretlen emberek, és az elismerésük sem, hogy ily keményem megharcoljak érte!
Tudjátok Gyerekek, Pingi ekkor megértett egy nagyon fontos dolgot: azok, akik igazán szeretik, nem várják el, hogy szenvedjen a szeretetükért! Ők ugyanis nem az elért eredményeiért, nem a teljesítményéért bíznak benne, s nem azért tisztelik, hanem csakis önmagáért! Akiknek az elismeréséért pedig ekkora áldozatot kellene hoznia, azok akkor sem fogják igaz barátként kezelni, amikor dicsfényben úszik, hisz a szeretetük, elismerésük nem neki szól, csak a pillanatnyi győzelmének!
Pingi rájött, hogy nem jól döntött, mikor elhagyta a Gézu-otthont. Miközben a szertár sötétjében elmélkedett azon, s képtelen volt kitalálni, tulajdonképpen mi is volna jó neki, rátört egy fájó hiányérzet, mely mindenre választ adott!
- Mancs, Mancsikám! – suttogta. – Úgy hiányzol!
Honvágy töltötte be pici lelkét, erősen vágyakozott a Gézu család otthona után. Pingi végül boldogtalanul elszunyókált, de álmában önfeledten mosolygott, hisz ismét Manccsal játszott! Reggel felébredt, és megértette, egyetlen célja van csupán, a legfontosabb: visszamenni Mancshoz, a barátjához!
Igen ám, de hogyan?
A feltett kérdésre, mintegy válaszul élénk ugatás hallatszott, s a hang egyre közeledett.
- Kutyu, kutyu, kérlek, figyelj rám egy percre! – kiáltotta torkaszakadtából a kis golyó.
- Hogyan? Ki beszél itt hozzám, VAÚÚ! – vakkantotta Kutyu kérdőn. A következő pillanatban megpillantotta a hang forrását.
Pingi ugyanis minden erejét összeszedve ellökte magát a polctól és Kutyu orrára pottyant:
- Én, én vagyok, aki veled cseveg! Volna egy óriási kérésem!
Elmondta Kutyunak, mi bántja, mit szeretne, majd a jóindulatában nem eléggé bízva megjegyezte:
- No, és ha meghallgatsz egy jó tippet: Gézu Anyuék mindig finom falatokat juttatnak Mancsi táljába. Ha visszakapna, bizonyosan örömmel megosztaná veled a mai vacsoráját!
Kutyunak több se kellett, fogai közé vette Pingit és már talpalt is vele Gézuék házához.
Mióta Pingi elgurult tőlük, Gézuéknál nagy volt a szomorúság. Bár a kanapét megjavíttatták, Mancsi vígasztalhatatlan volt a barátja nélkül. Leverten gubbasztott a kandalló szélén, nem dörgölőzött kisgazdája lábaihoz, és alig evett valamit. Hiába vettek új ping-pong labdát ajándékba, neki a régi pajtása után fájt a szíve. Mivel Mancsi bánatos volt, a kis Gézuka is kedvetlenül járt –kelt a házban. S mivel Gézuka nem volt vidám, így Gézu Anyut is gyötörte a lelkifurdalás, hiszen ő volt az, aki kidobta Pingit a kertajtón túlra, így érthető módon hibásnak érezte magát abban, hogy elveszett.
Ilyen hangulatra érkezett meg Kutyu, a szájában Pingivel. Óvatosan lehelyezte kis „csomagját” a küszöb elé, majd hangosan csaholni kezdett:
- Vau, vau, vau, vau!
Addig ugatott, amíg végül Gézu Anyu kinézett:
- Mit kereshet itt ez az eb?
Kilépett az ajtón, s majdnem rátaposott Pingire, amikor Kutyu a lábai elé vetette magát!
- Megvadult ez a kutya, vagy mi? Jé, hát ez? – végre sikerült észrevetetni vele a kis fehér ping-pong labdát. – Hiszen ez Mancsi labdája, végre megkerültél!
Diadalmas tekintettel vitte be Pingit Gézu Anyu, majd még diadalmasabb arccal vitte őt oda a kandallón gubbasztó cicához Gézuka.
- Mancsi, kiscicám! Nézd csak, mit hoztam neked? – szólongatta.
- Nem érdekel, miaúúú! Én… - s ekkor Mancsi vetett egy oldalpillantást kisgazdája kezére, és örömében nagyot szökkent! – Pingi! Te vagy az? Hát visszatértél hozzám? – ujjongott boldogan!
A cicus szorosan magához ölelte rég nem látott játszópajtását, aki megnyugodva simult hozzá, s hozzábújva azt érezte: hazaérkezett! Nem akart már mást, nem akart már semmit és senkit, csak az ő kis cicuskáját, aki nélkül fabatkát sem ért az élete! Nem akart már megfelelni senki idegennek, de mag akart felelni azoknak, akik fontosak voltak neki: Mancsnak és Gézu gazdiéknak! Tudta már, amit mi régen megtanultunk: a szeretteinknél nincs fontosabb! Sem siker, sem dicsőség nem ér annyit, hogy cserébe lemondjunk a számunkra legfontosabbról, a szeretetről!
Gézuék otthonába Pingivel együtt a jókedv is visszatért, ismét móka és kacagás töltötte be a házat. Minden jó, ha jó a vége, itt a vége, fuss el véle! De ne túl messzire!
A kalandos kezdetet ezután hosszú, eseménytelen időszak követte: Pingi csak csücsült a helyén, és várt. Olyan hosszú ideig várt, hogy már a hátsó fele egészen elzsibbadt a nagy semmittevésben. Sóhajtozott is folyamatosan:
- Jaaaj, óóóh, mily jó volna, ha végre történne valami, bármi!
Az érdekességet csupán az jelentette a kis golyócska életében, amikor Albert, a polcáért felelős árufeltöltő hetente egyszer ellenőrizte, s ha kellett pótolta az éppen hiányzó cikk-társakat. Ilyenkor Pingi meglökődött, gurult pár kört s így megmozgathatta elgémberedett tagjait.
Aztán végül eljött a várva várt nap a kis labda életében. Szokása szerint unottan üldögélt –más dolga nem lévén-, s épp egy nagyot ásítani készült, amikor megragadták és nem valami gyengéden egy bevásárlókocsiba lökték.
- Kipp-kopp! Kipp-kopp, kip-kop….– landolt zörgősen a kemény kocsialjban. – Ajjaj! Hová vihetnek? Mi lesz velem?
Miközben próbálta megfejteni, mi zajlik körülötte, vékony gyerekhangot hallott:
- De szép fehér színe van, és milyen helyesen pattog! Mancsi biztosan nagyon fog neki örülni, és jót játszik majd vele!
Pingi erősen törni kezdte a kobakját, mert bár nevezték már korábban üresfejűnek, nem volt ő buta! Abból, amit a fiúcska mondott, nyomban kitalálta, hogy az a fehér, helyesen pattogó valami, csakis ő lehet!
- Nahát! – lepődött meg – Valaki játszik majd velem? Vajon, ki lehet ez a bizonyos Mancsi, és milyen lesz a játszótársává válni?
Pingi izgatottan, szép reményekkel telve érkezett meg új otthonába: Gézuka -,merthogy útközben az is kiderült, így hívják a kisfiút- és szülei bevitték őt a házukba, és hamarosan megtudta azt is, kinek a játékául szánták:
- Maancs, Maancsiii! – hívogatta Gézuka a valakit, akiről kiderült, hogy nem más, mint egy aranyos kis kölyökcica.
- Miaúúú, miaúúú! Híívtál, kisgazdám? Itt vagyok, s nagyon örülök, hogy megjöttél! Talán hoztál nekem fincsi tejecskét? – nyávogta Mancsi kíváncsian, persze macskanyelven, és hogy kifejezze ragaszkodását, rögtön a fiúcska lábaihoz dörgölőzött.
- Nézd csak meg, cicuskám, mit adok én neked?
Gézu ölbe vette kismacskáját, gyengéden megsimogatta, amire Mancs hálás dorombolással válaszolt. Hirtelen, valami fehéret látott megvillanni, s ösztönösen utána vetette magát. Megérintette, ettől az a valami olyan gyorsan gurult tova, hogy a kiscicának feltétlenül követnie kellett! Próbálta megfogni, először puha manccsal, majd kieresztve karmocskáit, de sehogy sem sikerült neki, csak annyit ért el a kísérleteivel, hogy mindig arrébb gurította a kis fehér golyót, aminek vad kergetőzés lett a vége!
- Segítsééég, segíítsééég! – kiabálta Pingi kétségbeesetten.
Végül vagy 5 perc fogócska után Mancs előrelendült, s egy ugrással utolérte Pingit. Szorosan magához szorítva, érdeklődő tekintettel méregetni kezdte, mit is fogott tulajdonképpen? Hirtelen nagyra tátotta száját, hogy éles fogacskáival megharapdálja s rózsaszín nyelvecskéjével megízlelje zsákmányát. Ekkor furcsa dolog történt: vadászatának tárgya elrugaszkodott tőle, és felháborodva kettőt koppintott a cica orrára:
- Kipp-kopp! Nesze, rossz cica! Ezt megérdemelted! Engem akarsz te elfogyasztani? Hát nem látod, hogy nem ennivaló vagyok, hanem a játszótársadnak szántak? Így bánsz te a pajtásaiddal? Egy kis fogócska, aztán egy kis bendőbe bebújtatócska? Mondhatom, szép viselkedés!
Szegény cicus, elszégyellte magát, főleg, hogy közben rájött egy műanyag golyócska valóban nem lehet valami ízletes falat egy macska számára. Kis gondolkozás után bocsánatot kért Pingitől.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek, én csak… nem tudtam kiféle, miféle vagy és miért ajándékozott nekem a kisgazdám. Már látom, hogy veled igazi szórakozás, móka lesz az élet, lehetnénk mostantól barátok?
- Persze Mancs, és ezentúl szólíthatsz Pinginek! – válaszolta a labda barátságosan.
Gézuka az egész dologból annyit vett észre, hogy Mancs és a ping-pong labda onnantól fogva elválaszthatatlanok lettek, tehát az ajándéka bevált, és igazi örömet vitt kiscicája mindennapjaiba! A kisfiú ugyan nem tudhatta, hiszen nem értett sem macska-, sem ping-pong nyelven, de az „ajándéka” épp úgy örült Mancsnak, mint amennyire Mancs őneki!
Pingi többé sosem unatkozott, százszor annyit gurult egy nap alatt, mint egész addigi léte során! Élvezettel pattogott, szeretett fogócskázni és boldogan vackolta be magát esténként barátja puha szőrméjébe, hogy vele együtt nyugovóra térjen.
Ilyen játékosan telt-múlt az idő, mígnem egy napon Gézu bekapcsolva hagyta a tévét a nappaliban, ami még nem lett volna érdekes, csakhogy most az ajtót is nyitva felejtette maga után, ilyet máskor sose tett! Szülei megtiltották, hogy a cica a nappaliban tartózkodjon, féltették ugyanis drága, vadonatúj kanapéjukat a csintalan macska éles körmeitől.
No, meg is történt a baj!
Pingi és Mancs felhevülten kergetőzve begurult, illetve beszaladt a tárt ajtón, ami a huzattól –merthogy az ablak is nyitva maradt- bevágódott mögöttük. Az ajtócsapódás zaját hallva mindketten megtorpantak, abbahagyták az önfeledt fogócskázást, és megilletődötten néztek körül: itt még nem jártak! Ki – ki gyorsan megtalálta, ami őt érdekelte az új környezetben: Mancs azonmód a körmeit kezdte élesíteni, többször végighúzva azokat a Gézu szülei által olyannyira féltett bőr ülőgarnitúrán, Pingi pedig a TV-t bámulta, ámulva! Éppen egy asztalitenisz –bajnokság döntőjét sugározták, a HAK (Helyi Asztalitenisz Klub) –ból s a meccs végeztével a győztes fél így nyilatkozott:
- Köszönöm a rajongóimnak, hogy bíztak bennem! Én pedig bíztam az arany ping-pong labdában, melynek köszönhetően a versenyt megnyerhettem! Ilyen ruganyos, ilyen jó minőségű versenylabdával még sosem játszottam! – azzal magasba emelte az aranyborítású bajnoklabdát, mire a nézőtér hatalmas tapsviharban tört ki.
- Éljen az arany bajnok ping-pong labda! Hurrá!
Pingi, ahogy nézte az adást, hirtelen ismét unalmasnak érezte saját sorsát. Óh, ha ő is bajnok ping-pong labda lehetne! Óh, ha őt is százan ünnepelnék, az volna csak az igazán csodás élet!
Még akkor is sivárnak érzett sorsán, és a bajnok labda fényes pályafutásán elmélkedett, amikor Gézu szülei éles sikollyal vették tudomásul Mancs kanapé-pusztító ténykedését.
- Sicc, sicc ki innét nyavalyás nyávogi! Ma este büntetésül nem kapsz tejecskét, és a labdádat sem kapod vissza többet! – Gézu anyu felkapta Pingit, és haragjában kihajította a kerítésen túlra.
Pingit a dobás ereje sokáig lendületben tartotta, így hosszan gurult az úton, egyre távolodva Gézuék házától. Amikor megállt, és felnézett, egy nagy sárga épület előtt találta magát.
- He-lyi, Asz-ta-li-te-nisz Klub – HAK –olvasta hangosan. – De hát, de hát! Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van! – Pingi emlékezett ugyanis arra, hogy a ping-pong bajnokságot pont erről a helyszínről közvetítették.
- Most már csak be kell jutnom valahogy! – lelkendezett. Egy perccel később, Kutyu, a klub kabalakutyája állt meg mellette:
- Hát, de VAÚÚÚ! Hát te meg, hogy kerülsz ide? Mi keresnivalód van ilyen messze a szertár teremtől. No, gyere, majd én visszaviszlek a helyedre! – csaholta Kutyu, és óvatosan fogai közé véve, bevitte Pingit a szertárba, majd letette a padlóra.
- Vau, íme a helyeden vagy! Ez egyszer visszahoztalak, de több csavargás nincs! Értetted? Vau! – vakkantotta szigorúan, s már ott sem volt.
A szertár padlóján üldögélve Pingi eltöprengett hihetetlen mázliján, majd a sötétben elnyomta az álom.
Álmában épp Mancsi nyalogatta kedvesen egy jóleső kergetőzés után, mikor hirtelen kinyílt a szertár ajtó, és egy mély hang türelmetlen, éles hangon azt kérdezte:
- No, hol van már egy meccslabda?! Ez itt, a padló közepén épp megfelelő lesz! – azzal felkapta a még álmosságtól pislogó Pingit, akinek a durva ébresztőtől ráadásul a feje is megfájdult.
Mire teljesen magához tért, már a ping-pong asztalon ült, körülötte vakító fények, hangos zajok! Már kezdte volna megszokni az új helyszínt, amikor valaki felkapta és nem éppen gyöngéd stílusban fenéken billentette. Pingi hosszan repült, pattant egyet az asztal túlsó felén, s már próbálta volna élvezni ezt az új játékérzést, amikor valaki megint lesújtott rá. Pingi hirtelen irányt változtatott, s most visszafelé repült, majd pattant egyet az asztal innenső oldalán, és most a hátát érte az újabb ütés. Szegény Pingit hosszú – hosszú perceken át ily módon náspángolták, mígnem egyszer csak vége lett a mérkőzésnek!
- Na, majd most jön az ünneplés! – gondolta fáradtan, beletörődve abba, hogy a dicsőségért bizony meg kell szenvedni.
Mily nagy volt a csalódottsága, mikor rájött, hogy itt ugyan senki nem fogja ünnepelni őt! Hiszen ő csak egy fehér, átlagos ping-pong labda volt a kívülállók szemében. Ahhoz pedig, hogy aranybevonatot kapjon még több száz meccsen kellene hasonló kínokat átélnie.
- No, azt már nem! – határozta el a kis ping-pong labda. – Nem érnek annyit az ismeretlen emberek, és az elismerésük sem, hogy ily keményem megharcoljak érte!
Tudjátok Gyerekek, Pingi ekkor megértett egy nagyon fontos dolgot: azok, akik igazán szeretik, nem várják el, hogy szenvedjen a szeretetükért! Ők ugyanis nem az elért eredményeiért, nem a teljesítményéért bíznak benne, s nem azért tisztelik, hanem csakis önmagáért! Akiknek az elismeréséért pedig ekkora áldozatot kellene hoznia, azok akkor sem fogják igaz barátként kezelni, amikor dicsfényben úszik, hisz a szeretetük, elismerésük nem neki szól, csak a pillanatnyi győzelmének!
Pingi rájött, hogy nem jól döntött, mikor elhagyta a Gézu-otthont. Miközben a szertár sötétjében elmélkedett azon, s képtelen volt kitalálni, tulajdonképpen mi is volna jó neki, rátört egy fájó hiányérzet, mely mindenre választ adott!
- Mancs, Mancsikám! – suttogta. – Úgy hiányzol!
Honvágy töltötte be pici lelkét, erősen vágyakozott a Gézu család otthona után. Pingi végül boldogtalanul elszunyókált, de álmában önfeledten mosolygott, hisz ismét Manccsal játszott! Reggel felébredt, és megértette, egyetlen célja van csupán, a legfontosabb: visszamenni Mancshoz, a barátjához!
Igen ám, de hogyan?
A feltett kérdésre, mintegy válaszul élénk ugatás hallatszott, s a hang egyre közeledett.
- Kutyu, kutyu, kérlek, figyelj rám egy percre! – kiáltotta torkaszakadtából a kis golyó.
- Hogyan? Ki beszél itt hozzám, VAÚÚ! – vakkantotta Kutyu kérdőn. A következő pillanatban megpillantotta a hang forrását.
Pingi ugyanis minden erejét összeszedve ellökte magát a polctól és Kutyu orrára pottyant:
- Én, én vagyok, aki veled cseveg! Volna egy óriási kérésem!
Elmondta Kutyunak, mi bántja, mit szeretne, majd a jóindulatában nem eléggé bízva megjegyezte:
- No, és ha meghallgatsz egy jó tippet: Gézu Anyuék mindig finom falatokat juttatnak Mancsi táljába. Ha visszakapna, bizonyosan örömmel megosztaná veled a mai vacsoráját!
Kutyunak több se kellett, fogai közé vette Pingit és már talpalt is vele Gézuék házához.
Mióta Pingi elgurult tőlük, Gézuéknál nagy volt a szomorúság. Bár a kanapét megjavíttatták, Mancsi vígasztalhatatlan volt a barátja nélkül. Leverten gubbasztott a kandalló szélén, nem dörgölőzött kisgazdája lábaihoz, és alig evett valamit. Hiába vettek új ping-pong labdát ajándékba, neki a régi pajtása után fájt a szíve. Mivel Mancsi bánatos volt, a kis Gézuka is kedvetlenül járt –kelt a házban. S mivel Gézuka nem volt vidám, így Gézu Anyut is gyötörte a lelkifurdalás, hiszen ő volt az, aki kidobta Pingit a kertajtón túlra, így érthető módon hibásnak érezte magát abban, hogy elveszett.
Ilyen hangulatra érkezett meg Kutyu, a szájában Pingivel. Óvatosan lehelyezte kis „csomagját” a küszöb elé, majd hangosan csaholni kezdett:
- Vau, vau, vau, vau!
Addig ugatott, amíg végül Gézu Anyu kinézett:
- Mit kereshet itt ez az eb?
Kilépett az ajtón, s majdnem rátaposott Pingire, amikor Kutyu a lábai elé vetette magát!
- Megvadult ez a kutya, vagy mi? Jé, hát ez? – végre sikerült észrevetetni vele a kis fehér ping-pong labdát. – Hiszen ez Mancsi labdája, végre megkerültél!
Diadalmas tekintettel vitte be Pingit Gézu Anyu, majd még diadalmasabb arccal vitte őt oda a kandallón gubbasztó cicához Gézuka.
- Mancsi, kiscicám! Nézd csak, mit hoztam neked? – szólongatta.
- Nem érdekel, miaúúú! Én… - s ekkor Mancsi vetett egy oldalpillantást kisgazdája kezére, és örömében nagyot szökkent! – Pingi! Te vagy az? Hát visszatértél hozzám? – ujjongott boldogan!
A cicus szorosan magához ölelte rég nem látott játszópajtását, aki megnyugodva simult hozzá, s hozzábújva azt érezte: hazaérkezett! Nem akart már mást, nem akart már semmit és senkit, csak az ő kis cicuskáját, aki nélkül fabatkát sem ért az élete! Nem akart már megfelelni senki idegennek, de mag akart felelni azoknak, akik fontosak voltak neki: Mancsnak és Gézu gazdiéknak! Tudta már, amit mi régen megtanultunk: a szeretteinknél nincs fontosabb! Sem siker, sem dicsőség nem ér annyit, hogy cserébe lemondjunk a számunkra legfontosabbról, a szeretetről!
Gézuék otthonába Pingivel együtt a jókedv is visszatért, ismét móka és kacagás töltötte be a házat. Minden jó, ha jó a vége, itt a vége, fuss el véle! De ne túl messzire!
Majomkodások
Egyszer volt, hol nem volt, messze-messze az afrikai őserdők mélyén, Liánországban éldegélt egy ősi majomtörzs. Ők voltak a Makik.
A makicsoport több majomcsaládból állt, s a családok kölykei szoros barátságot kötöttek.
A csemeték, Miki, Muki, Móki és Májk folyton valami csintalanságon törték az eszüket.
A minap is megviccelték az egyik idős maki nénit, aki, ha nem volt mancsközelben a szemüvege, már nem látott valami jól. Épp leült volna, hogy elfogyassza napi banánadagját, csakhogy a lurkók banán helyett egy fadarabot csomagoltak a soron következő banán héjába. Ahogy Makinga néni ráharapott, nagyot reccsent fogai alatt a fadarab. Ő nem gyanította, hogy tréfa áldozata, meglepetten csak annyit jegyzett meg:
- No, már ezek a műfogsorok sem a régiek, vagy nem érett volna meg mostanra az idei termés?Míg szegény majomhölgy magában töprengett, mögötte nem sokkal, egy fa takarásából, liánon lógva leselkedett a négy rosszcsont, és alig bírták visszafojtani a nevetésüket.
- Hát ti meg mit kerestek itt, és min szórakoztok olyan jól? -szólalt meg hirtelen egy szigorú hang a hátuk mögött. Pehükre a makitörzs főnöke Makirály volt az, aki rajtakapta őket.
- Nagyon nem szép dolog gúnyt űzni a másik hibájából, s főként olyanból, amiről nem is tehet az illető!
- De, de... mi igazán nem akartunk és nem is tettünk semmi rosszat!- makogták védekezőn a kismajmok.
- Makinga néni már idős, rosszul lát, ezért vált a tréfátok célpontjává! Hogy kinevettétek szegényt! Ti ezt az egészet minek neveznétek? Jó tettnek talán?
Miki, Muki, Móki és Májk kénytelen volt belátni, hogy tényleg nem helyes, amit műveltek.
- Bocsásson meg Makinga néni, többet ilyen nem fordul elő! - kértek elnézést bűnbánóan.
Csakhogy nem ez volt az első csínytevésük, ami kellemetlenséget okozott a törzs felnőtt tagjainak, ezért Makirály komolyan elgondolkozott, mit tehetne. Végül kitalált egy mindenki számára megfelelőnek tűnő megoldást.
- Makik, meg kell tanulnotok, mi a fegyelem! S a fegyelmezett magatartásra legjobban a sport oktat. Mától tehát kötelező sportolnotok, s hogy legyen némi ösztönzés is, ezennel bejelentem a makitörzs történelmének első sporteseményét: egy hónap múlva mászóversenyt rendezünk! E- verseny résztvevőiként bizonyíthatjátok, milyen szorgosan készültetek a megmérettetésre! Rajta hát, lássatok hozzá a felkészüléshez!
A makikölyköknek tetszett is, nem is a kiadott feladat. Szerettek mozogni, futkározni, na, de muszájból?! A Makirály kérésének azonban, ha tetszett, ha nem, ellentmondani nem lehetett.
Innentől fogva tehát mindegyikük szorgalmasan edzett nap, mint nap. Rendszeresen futottak, rótták a köröket egy közeli tisztáson.
- Huh, huh, futok, szaladok, győzni akarok! - kiáltotta Májk lelkesen.
- Azért abba lenne egy kis beleszólásunk! - lihegte Muki, és minden erejét latba vetve, leelőzte Májkot.
Így váltak akaratlanul is ellenfelekké. Hol együtt, hol külön-külön edzettek, de egy biztos: nem unatkoztak, s nem maradt felesleges idejük arra, hogy rosszaságokat eszelhessenek ki. Makirály terve tehát bevált.
Teltek, múltak a napok, s elérkezett a nagy verseny ideje. A négy majomkölyök csupa lámpaláz volt, egytől-egyig meg akarták nyerni a versenyt, hisz sok munkájuk volt a felkészülésben. A fődíj is igen csábító volt: egy hatalmas banántorta a bajnok nyereménye!
- Vigyássz, késsz, tűssz! - adta ki a rajtparancsot a kígyóbíró, aki a fán felfelé kúszva követte nyomon a versenyzőket, hogy végül kimondhassa a győztes nevét.
Nézőként a makitörzs összes tagja jelen volt, kíváncsian várták, kinek a neve kerül be elsőként a makik sporttörténelmébe.
- Hajrá Muki!
- Hajrá Miki!
- Hajrá Móki!
- Hajrá Májk! -kiáltozták kórusban.
A majomkölykök pedig eközben ügyesen s példamutató kitartással küzdötték át magukat a dzsungel legmagasabb ágas-bogas fáján, fel a magasba. Már olyan messze jártak, hogy lentről nemigen lehetett kitalálni, melyik versenyző, hol tart?
Izgatott csend telepedett a maki nézőkre, s a csendet egyszer csak megtörte a bíró éles szisszentése:
- Májk nyert! Ssz... Ssz...
Volt nagy ujjongás, taps és Májk, a bajnok megkapta a hatalmas banántortát is. Örült a győzelmének, ennek ellenére az egyik szeme sírt: hisz nincs nehezebb, mint a legjobb barátaiddal vetélkedni! Az elmúlt hónap során kevesebb időt töltöttek egymással, mert mindenki a feladatra koncentrált. Fél szemmel kissé letört társait figyelte, akik elkülönülve hármasban nem túl derűs pofival pusmogtak.
- Hé, ti ott! - szólt harsányan Májk. - Gyertek ide!
A három makipajtás odasomfordált, és sportszerűen mancsot rázva gratulált neki, miközben vágyakozó pillantásokat vetettek a díj felé.
- Együk meg együtt! Hisz mindannyian keményen megdolgoztunk érte! Nem igazságos, hogy csak egy nyerhetett! Higgyétek el, nekem is sokkal jobban esne a torta, ha veletek majszolgathatnám! Ugye, elfogadjátok, ki-ki a maga részét? - kérdezte Májk szinte esdeklőn, mert rájött, hogy fontos ugyan a győzelem, de barátok nélkül, mit sem ér!
Társai nem kérették sokáig magukat, így együtt boldogan nekiláttak a falatozásnak.A sportolást ezután sem hagyták abba, csapatban indultak a soronkövetkező dzsungel-bajnokságokon, méltó hírnevet szerezve makitörzsüknek. Makirály és a törzs apraja-nagyja rettentően büszke volt rájuk!
Minden jó, ha jó a vége, itt a vége fuss el véle, s ha eddig még nem tetted, sportolj valamit te is végre! :-)
A makicsoport több majomcsaládból állt, s a családok kölykei szoros barátságot kötöttek.
A csemeték, Miki, Muki, Móki és Májk folyton valami csintalanságon törték az eszüket.
A minap is megviccelték az egyik idős maki nénit, aki, ha nem volt mancsközelben a szemüvege, már nem látott valami jól. Épp leült volna, hogy elfogyassza napi banánadagját, csakhogy a lurkók banán helyett egy fadarabot csomagoltak a soron következő banán héjába. Ahogy Makinga néni ráharapott, nagyot reccsent fogai alatt a fadarab. Ő nem gyanította, hogy tréfa áldozata, meglepetten csak annyit jegyzett meg:
- No, már ezek a műfogsorok sem a régiek, vagy nem érett volna meg mostanra az idei termés?Míg szegény majomhölgy magában töprengett, mögötte nem sokkal, egy fa takarásából, liánon lógva leselkedett a négy rosszcsont, és alig bírták visszafojtani a nevetésüket.
- Hát ti meg mit kerestek itt, és min szórakoztok olyan jól? -szólalt meg hirtelen egy szigorú hang a hátuk mögött. Pehükre a makitörzs főnöke Makirály volt az, aki rajtakapta őket.
- Nagyon nem szép dolog gúnyt űzni a másik hibájából, s főként olyanból, amiről nem is tehet az illető!
- De, de... mi igazán nem akartunk és nem is tettünk semmi rosszat!- makogták védekezőn a kismajmok.
- Makinga néni már idős, rosszul lát, ezért vált a tréfátok célpontjává! Hogy kinevettétek szegényt! Ti ezt az egészet minek neveznétek? Jó tettnek talán?
Miki, Muki, Móki és Májk kénytelen volt belátni, hogy tényleg nem helyes, amit műveltek.
- Bocsásson meg Makinga néni, többet ilyen nem fordul elő! - kértek elnézést bűnbánóan.
Csakhogy nem ez volt az első csínytevésük, ami kellemetlenséget okozott a törzs felnőtt tagjainak, ezért Makirály komolyan elgondolkozott, mit tehetne. Végül kitalált egy mindenki számára megfelelőnek tűnő megoldást.
- Makik, meg kell tanulnotok, mi a fegyelem! S a fegyelmezett magatartásra legjobban a sport oktat. Mától tehát kötelező sportolnotok, s hogy legyen némi ösztönzés is, ezennel bejelentem a makitörzs történelmének első sporteseményét: egy hónap múlva mászóversenyt rendezünk! E- verseny résztvevőiként bizonyíthatjátok, milyen szorgosan készültetek a megmérettetésre! Rajta hát, lássatok hozzá a felkészüléshez!
A makikölyköknek tetszett is, nem is a kiadott feladat. Szerettek mozogni, futkározni, na, de muszájból?! A Makirály kérésének azonban, ha tetszett, ha nem, ellentmondani nem lehetett.
Innentől fogva tehát mindegyikük szorgalmasan edzett nap, mint nap. Rendszeresen futottak, rótták a köröket egy közeli tisztáson.
- Huh, huh, futok, szaladok, győzni akarok! - kiáltotta Májk lelkesen.
- Azért abba lenne egy kis beleszólásunk! - lihegte Muki, és minden erejét latba vetve, leelőzte Májkot.
Így váltak akaratlanul is ellenfelekké. Hol együtt, hol külön-külön edzettek, de egy biztos: nem unatkoztak, s nem maradt felesleges idejük arra, hogy rosszaságokat eszelhessenek ki. Makirály terve tehát bevált.
Teltek, múltak a napok, s elérkezett a nagy verseny ideje. A négy majomkölyök csupa lámpaláz volt, egytől-egyig meg akarták nyerni a versenyt, hisz sok munkájuk volt a felkészülésben. A fődíj is igen csábító volt: egy hatalmas banántorta a bajnok nyereménye!
- Vigyássz, késsz, tűssz! - adta ki a rajtparancsot a kígyóbíró, aki a fán felfelé kúszva követte nyomon a versenyzőket, hogy végül kimondhassa a győztes nevét.
Nézőként a makitörzs összes tagja jelen volt, kíváncsian várták, kinek a neve kerül be elsőként a makik sporttörténelmébe.
- Hajrá Muki!
- Hajrá Miki!
- Hajrá Móki!
- Hajrá Májk! -kiáltozták kórusban.
A majomkölykök pedig eközben ügyesen s példamutató kitartással küzdötték át magukat a dzsungel legmagasabb ágas-bogas fáján, fel a magasba. Már olyan messze jártak, hogy lentről nemigen lehetett kitalálni, melyik versenyző, hol tart?
Izgatott csend telepedett a maki nézőkre, s a csendet egyszer csak megtörte a bíró éles szisszentése:
- Májk nyert! Ssz... Ssz...
Volt nagy ujjongás, taps és Májk, a bajnok megkapta a hatalmas banántortát is. Örült a győzelmének, ennek ellenére az egyik szeme sírt: hisz nincs nehezebb, mint a legjobb barátaiddal vetélkedni! Az elmúlt hónap során kevesebb időt töltöttek egymással, mert mindenki a feladatra koncentrált. Fél szemmel kissé letört társait figyelte, akik elkülönülve hármasban nem túl derűs pofival pusmogtak.
- Hé, ti ott! - szólt harsányan Májk. - Gyertek ide!
A három makipajtás odasomfordált, és sportszerűen mancsot rázva gratulált neki, miközben vágyakozó pillantásokat vetettek a díj felé.
- Együk meg együtt! Hisz mindannyian keményen megdolgoztunk érte! Nem igazságos, hogy csak egy nyerhetett! Higgyétek el, nekem is sokkal jobban esne a torta, ha veletek majszolgathatnám! Ugye, elfogadjátok, ki-ki a maga részét? - kérdezte Májk szinte esdeklőn, mert rájött, hogy fontos ugyan a győzelem, de barátok nélkül, mit sem ér!
Társai nem kérették sokáig magukat, így együtt boldogan nekiláttak a falatozásnak.A sportolást ezután sem hagyták abba, csapatban indultak a soronkövetkező dzsungel-bajnokságokon, méltó hírnevet szerezve makitörzsüknek. Makirály és a törzs apraja-nagyja rettentően büszke volt rájuk!
Minden jó, ha jó a vége, itt a vége fuss el véle, s ha eddig még nem tetted, sportolj valamit te is végre! :-)
Hablaty meséje
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl egy kerek erdő közepén állt egy öreg tölgy, melynek odvában picur manócska éldegélt, úgy hívták, Hablaty. Főhősünk nem véletlenül kapta épp ezt a nevet, de nem ám! Ugyanis bárkivel is találkozott, azon nyomban elkezdett megállás nélkül beszélni! Járt a szája, még levegőt sem vett, csak mondta a magáét folyamatosan.
Egy alkalommal például szokásos délutáni sétája során összefutott Szelíddel, a kedves őzikével.
- Jaj, Szelíd, de jó, hogy látlak! Képzeld, az éjjel veled álmodtam! Azt álmodtam, hogy beleestél a patakba, s én mentettelek meg. Ugye, milyen rendes tőlem, kész szerencse, hogy nem hagytalak megfulladni! – sorolta. - Hiába, mindig jól jön, ha kéznél vagyok! – jegyezte meg fennhangon. - Nahát, milyen jó is, hogy vagyok! – s miközben saját létezésének végtelen hasznosságán töprenkedett, már tova is ballagott.
Szelíd halk szavaira már ügyet sem vetett:
- Hablaty, örülök, hogy láttalak…
Ahogy tovább mendegélt hirtelen kopácsolást hallott. Felnézett, és meglátta Harkály úrfit. No, amint meglátta, rögtön meg is szólította:
- Szervusz, komám! Ha tudnád, mi történt velem tegnap! Emlékszel, milyen esős idő volt? Bizony, bizony, az volt: gilisztafullasztó időnk kerekedett tegnap! A nagy latyakban hazafelé tartottam, hogy minél előbb megszárogathassam átázott ruházatom, mikor egyszer csak mit látok az ösvény közepén? Hát, egy rekordhosszú kukacot! Mikor az észrevett, menekülni próbált volna a föld alá. A vizes talajban azonban nem lelte helyét, így kénytelen volt megvárni, míg odaérek. Gondoltam is akkor magamban: hmm…, micsoda jó falat volnál Te az én Harkály cimborámnak! Az ám, ha ugyan ott lettél volna! De nem voltál, én meg nem vagyok madár, hogy csúszómászókat egyek, így hát egérutat hagytam neki, s ő nyomban el is inalt! Csak gondoltam jó, ha tudod, milyen finom falatról maradtál le! No, viszlát komám! –köszönt el, s még annyit sem kérdezett: - Hogy s mint vagy ma, cimbora?
Harkály úrfi rosszallóan csóválta meg búbos kobakját, majd folytatta a kopácsolást, hogy végre ne csak halljon a finom falatokról!
Bizony, bizony, Hablaty manónk ilyen önző módon viselkedett mindenkivel. Mindig elmondta, vele mi történt, s észre sem vette, hogy –hacsak szóban is- de nap, mint nap átgázolt másokon figyelmetlen magatartásával.
Hanem egyszer megunta a többi erdőlakó, hogy Hablaty folyton magával van elfoglalva!
- Jóból is megárt a sok! Ha ez a manó folyton csak saját magával törődik, bizonyára jól meglesz a társaságunk nélkül is! –határozták el. S megbeszélték, ha ezután Hablattyal találkoznak, szó nélkül továbbállnak, egytől-egyig!
Hablaty másnap mit sem sejtve járta jól bejáratott útját, mikor szembejött vele Szúri, a sündisznó. Azaz, hogy szembejött volna, de amint észrevette a kismanót, nyomban irányt váltott, így mire Hablaty belekezdett volna mondandójába, már el is tűnt a szeme elől.
- Nahát! Hogy ez milyen gyorsan elmászott! – csodálkozott Hablaty, és még mindig gyanútlanul tovább mendegélt.
Legközelebb Cinivel, az egérrel találkozott, azaz, hogy találkozott volna! Ám Cini, amint felfigyelt rá, úgy elsurrant, akár az árnyék! Mire a manó kettőt pislantott, Cininek nyoma sem maradt! Hablatynak, miután három hasonló „nemtalálkozásban” is része volt, be kellett látnia: ez már nem lehet véletlen! Az erdőlakók szándékosan kerülik őt! Szegény, annyira nem volt tudatában önnön viselkedésének, hogy nem értette, miért teszik ezt vele, és nagyon elszomorodott.
Lekuporodott egy fa tövébe, és keservesen sírni kezdett:
- Brühühühűű! Brühühühűű… - s így folytatta volna tovább, ki tudja meddig, ha egy jóságos kis cinkemadár, Picinke, meg nem szánja:
- Ne sírj, Hablaty, még nincs veszve minden! Ismerem ám a te bajod, s azt is tudom, mit kéne tenned, hogy a barátaid visszafogadjanak téged. –csiripelte.
- Picinke, hát te tudod, miért bánnak így velem a többiek? – kérdezte reménykedve Hablaty.
- Tudod, Hablaty, senki nem szereti, ha lelki szemétkosárnak nézik! Márpedig azzal, hogy folyton rájuk zúdítod saját történéseidet, pontosan ezt teszed velük.
- De mikor mindig annyi érdekes dolog esik meg velem! Hát én már sosem önthetem ki a szívemet másoknak? Hát már senki sem kíváncsi rám? – duzzogott Hablaty kétségbeesetten.
- Nem arról van szó, hogy sosem szabadna magadról mesélned, de ha mesélsz, mindig figyelj a hallgatóságod visszajelzéseire. Ha kérdeznek, válaszolj, s ha nem kérdeznek, faggasd őket Te! Hiszen, ha nem kérdezősködsz, joggal érezhetik, hogy érdektelen vagy az ő problémáikra. – oktatta Hablatyot türelmesen Picinke.
- Na de, mit kérdezhetnék én, ha ők nem osztják meg velem, ami bántja őket? – akadékoskodott a manócska.
- Talán, ha biztosak lennének abban, hogy odafigyelsz rájuk, maguktól is elmondanák, mi a gondjuk, vagy miért boldogok éppen. Mindenesetre például egy „hogy vagy”-nak mindenki örül! Tehát, ha mást nem is, ezt feltétlenül kérdezd meg bárkitől, akit barátodnak érzel, vagy szeretnéd, hogy a barátod legyen.
- Köszönöm, Cinke, hogy ilyen megértően türelmes vagy velem, meg sem érdemlem a kedvességed! Hogy lehettem ilyen buta, ennyire figyelmetlen, ennyire önző! – kesergett Hablaty. – Ígérem, Picinke, neked megígérem, hogy jóváteszem, amit elrontottam! – fogadkozott, és már lendült is, hogy teljesítse ígéretét, amikor hirtelen visszafordult, s megkérdezte: - Drága Picinkém, és te hogy vagy ma?
A kis cinke mosolya kísérte, mikor végül tényleg elindult, hogy visszaszerezze a többi erdőlakó bizalmát is.
Ment, mendegélt egyszer csak Szelíd, a kedves őzike keresztezte útját. Szelíd, ha mégannyira meg is érdemelte volna, képtelen volt megbántani őt, így nem is tért ki a találkozás elől, mint a többi állat. Megadóan várta Hablaty szokott szóáradatát. Milyen nagy volt a meglepetése, mikor a várt beszéd-özön helyett, egy kurta, ám annál udvariasabb kérdés hagyta el manócska száját:
- Szervusz, Szelíd! Mondd csak hogy vagy ma őzgidácskám?
Hirtelenjében Szelíd nem is tudta, milyen választ adjon, annyira szokatlan volt számára Hablaty új viselkedése. Pár pillanatnyi habozás után felelt:
- Köszönöm kérdésed, jól vagyok. Azaz, nem is vagyok olyan jól, képzeld, Hablaty fáj a torkom egy kicsit!
- De hát, mi történt, talán hideget ittál? – érdeklődött együtt érző hangon a kismanó.
- Sajnos, nem mértem fel helyesen, milyen idő van ma. Délelőtt annyira szépen sütött a napocska, gondoltam, megmártózhatok a patakban. Mire végeztem, beborult az ég, és hűvös szél fújt. Azt hiszem, akkor fáztam meg egy kissé.
- Tudod, mit Szelíd? Gyere, meghívlak egy bögre forró, mézes teára, az majd egy-kettőre helyrehoz! –ajánlotta fel lelkesen Hablaty, s gidácska nem ellenezte az ötletet. Vele tartott az öreg tölgyhöz, és boldogan elszürcsölgette a felkínált gyógyitalt.
- Nahát, Hablaty! Igazad lett! Emlékszel, mit álmodtál? Azt, hogy megmentettél a hideg pataktól! Nem hittem volna, hogy valaha segíteni fogsz nekem! Köszönöm, nagyon jólesett a törődésed! – hálálkodott.
- Sajnálom, hogy eddig nem figyeltem rád igazán, viszont boldog vagyok, hogy most, törleszthettem egy picit a csúnya viselkedésemből. Szervusz, Szelíd, pihenj jól!
Mivel időközben beesteledett, elbúcsúztak egymástól. Szelíd már aznap, és másnap is úton-útfélen boldog-boldogtalannak elmesélte, milyen kedvesen bánt vele Hablaty manó. A többiek hitték is, nem is, ami történt. Aztán ki előbb, ki később, de végül mindegyikük megtapasztalta, mennyire megváltozott manó barátjuk. Igen, hiszen nyoma sem volt már az önző, figyelmetlen Hablatynak, a helyébe egy figyelmes, kissé ugyan bőbeszédű, de nagyon szeretnivaló Hablaty lépett! Az erdőlakók boldogan fogadták vissza őt maguk közé, és a manócska többé nem kockáztatta, hogy elveszítse a bizalmukat. Örült, hogy ismét szeretik és megtanulta, hogy ugyanilyen fontos, hogy ő is szeressen!
Gyerekek, ti is hagyjátok, hogy szeressenek, és mindig viszonozzátok a szeretetet, amit kaptok! Higgyétek el, a szeretetnél nincs fontosabb! Jóéjt, szép álmokat, szerető csókokat!
Egy alkalommal például szokásos délutáni sétája során összefutott Szelíddel, a kedves őzikével.
- Jaj, Szelíd, de jó, hogy látlak! Képzeld, az éjjel veled álmodtam! Azt álmodtam, hogy beleestél a patakba, s én mentettelek meg. Ugye, milyen rendes tőlem, kész szerencse, hogy nem hagytalak megfulladni! – sorolta. - Hiába, mindig jól jön, ha kéznél vagyok! – jegyezte meg fennhangon. - Nahát, milyen jó is, hogy vagyok! – s miközben saját létezésének végtelen hasznosságán töprenkedett, már tova is ballagott.
Szelíd halk szavaira már ügyet sem vetett:
- Hablaty, örülök, hogy láttalak…
Ahogy tovább mendegélt hirtelen kopácsolást hallott. Felnézett, és meglátta Harkály úrfit. No, amint meglátta, rögtön meg is szólította:
- Szervusz, komám! Ha tudnád, mi történt velem tegnap! Emlékszel, milyen esős idő volt? Bizony, bizony, az volt: gilisztafullasztó időnk kerekedett tegnap! A nagy latyakban hazafelé tartottam, hogy minél előbb megszárogathassam átázott ruházatom, mikor egyszer csak mit látok az ösvény közepén? Hát, egy rekordhosszú kukacot! Mikor az észrevett, menekülni próbált volna a föld alá. A vizes talajban azonban nem lelte helyét, így kénytelen volt megvárni, míg odaérek. Gondoltam is akkor magamban: hmm…, micsoda jó falat volnál Te az én Harkály cimborámnak! Az ám, ha ugyan ott lettél volna! De nem voltál, én meg nem vagyok madár, hogy csúszómászókat egyek, így hát egérutat hagytam neki, s ő nyomban el is inalt! Csak gondoltam jó, ha tudod, milyen finom falatról maradtál le! No, viszlát komám! –köszönt el, s még annyit sem kérdezett: - Hogy s mint vagy ma, cimbora?
Harkály úrfi rosszallóan csóválta meg búbos kobakját, majd folytatta a kopácsolást, hogy végre ne csak halljon a finom falatokról!
Bizony, bizony, Hablaty manónk ilyen önző módon viselkedett mindenkivel. Mindig elmondta, vele mi történt, s észre sem vette, hogy –hacsak szóban is- de nap, mint nap átgázolt másokon figyelmetlen magatartásával.
Hanem egyszer megunta a többi erdőlakó, hogy Hablaty folyton magával van elfoglalva!
- Jóból is megárt a sok! Ha ez a manó folyton csak saját magával törődik, bizonyára jól meglesz a társaságunk nélkül is! –határozták el. S megbeszélték, ha ezután Hablattyal találkoznak, szó nélkül továbbállnak, egytől-egyig!
Hablaty másnap mit sem sejtve járta jól bejáratott útját, mikor szembejött vele Szúri, a sündisznó. Azaz, hogy szembejött volna, de amint észrevette a kismanót, nyomban irányt váltott, így mire Hablaty belekezdett volna mondandójába, már el is tűnt a szeme elől.
- Nahát! Hogy ez milyen gyorsan elmászott! – csodálkozott Hablaty, és még mindig gyanútlanul tovább mendegélt.
Legközelebb Cinivel, az egérrel találkozott, azaz, hogy találkozott volna! Ám Cini, amint felfigyelt rá, úgy elsurrant, akár az árnyék! Mire a manó kettőt pislantott, Cininek nyoma sem maradt! Hablatynak, miután három hasonló „nemtalálkozásban” is része volt, be kellett látnia: ez már nem lehet véletlen! Az erdőlakók szándékosan kerülik őt! Szegény, annyira nem volt tudatában önnön viselkedésének, hogy nem értette, miért teszik ezt vele, és nagyon elszomorodott.
Lekuporodott egy fa tövébe, és keservesen sírni kezdett:
- Brühühühűű! Brühühühűű… - s így folytatta volna tovább, ki tudja meddig, ha egy jóságos kis cinkemadár, Picinke, meg nem szánja:
- Ne sírj, Hablaty, még nincs veszve minden! Ismerem ám a te bajod, s azt is tudom, mit kéne tenned, hogy a barátaid visszafogadjanak téged. –csiripelte.
- Picinke, hát te tudod, miért bánnak így velem a többiek? – kérdezte reménykedve Hablaty.
- Tudod, Hablaty, senki nem szereti, ha lelki szemétkosárnak nézik! Márpedig azzal, hogy folyton rájuk zúdítod saját történéseidet, pontosan ezt teszed velük.
- De mikor mindig annyi érdekes dolog esik meg velem! Hát én már sosem önthetem ki a szívemet másoknak? Hát már senki sem kíváncsi rám? – duzzogott Hablaty kétségbeesetten.
- Nem arról van szó, hogy sosem szabadna magadról mesélned, de ha mesélsz, mindig figyelj a hallgatóságod visszajelzéseire. Ha kérdeznek, válaszolj, s ha nem kérdeznek, faggasd őket Te! Hiszen, ha nem kérdezősködsz, joggal érezhetik, hogy érdektelen vagy az ő problémáikra. – oktatta Hablatyot türelmesen Picinke.
- Na de, mit kérdezhetnék én, ha ők nem osztják meg velem, ami bántja őket? – akadékoskodott a manócska.
- Talán, ha biztosak lennének abban, hogy odafigyelsz rájuk, maguktól is elmondanák, mi a gondjuk, vagy miért boldogok éppen. Mindenesetre például egy „hogy vagy”-nak mindenki örül! Tehát, ha mást nem is, ezt feltétlenül kérdezd meg bárkitől, akit barátodnak érzel, vagy szeretnéd, hogy a barátod legyen.
- Köszönöm, Cinke, hogy ilyen megértően türelmes vagy velem, meg sem érdemlem a kedvességed! Hogy lehettem ilyen buta, ennyire figyelmetlen, ennyire önző! – kesergett Hablaty. – Ígérem, Picinke, neked megígérem, hogy jóváteszem, amit elrontottam! – fogadkozott, és már lendült is, hogy teljesítse ígéretét, amikor hirtelen visszafordult, s megkérdezte: - Drága Picinkém, és te hogy vagy ma?
A kis cinke mosolya kísérte, mikor végül tényleg elindult, hogy visszaszerezze a többi erdőlakó bizalmát is.
Ment, mendegélt egyszer csak Szelíd, a kedves őzike keresztezte útját. Szelíd, ha mégannyira meg is érdemelte volna, képtelen volt megbántani őt, így nem is tért ki a találkozás elől, mint a többi állat. Megadóan várta Hablaty szokott szóáradatát. Milyen nagy volt a meglepetése, mikor a várt beszéd-özön helyett, egy kurta, ám annál udvariasabb kérdés hagyta el manócska száját:
- Szervusz, Szelíd! Mondd csak hogy vagy ma őzgidácskám?
Hirtelenjében Szelíd nem is tudta, milyen választ adjon, annyira szokatlan volt számára Hablaty új viselkedése. Pár pillanatnyi habozás után felelt:
- Köszönöm kérdésed, jól vagyok. Azaz, nem is vagyok olyan jól, képzeld, Hablaty fáj a torkom egy kicsit!
- De hát, mi történt, talán hideget ittál? – érdeklődött együtt érző hangon a kismanó.
- Sajnos, nem mértem fel helyesen, milyen idő van ma. Délelőtt annyira szépen sütött a napocska, gondoltam, megmártózhatok a patakban. Mire végeztem, beborult az ég, és hűvös szél fújt. Azt hiszem, akkor fáztam meg egy kissé.
- Tudod, mit Szelíd? Gyere, meghívlak egy bögre forró, mézes teára, az majd egy-kettőre helyrehoz! –ajánlotta fel lelkesen Hablaty, s gidácska nem ellenezte az ötletet. Vele tartott az öreg tölgyhöz, és boldogan elszürcsölgette a felkínált gyógyitalt.
- Nahát, Hablaty! Igazad lett! Emlékszel, mit álmodtál? Azt, hogy megmentettél a hideg pataktól! Nem hittem volna, hogy valaha segíteni fogsz nekem! Köszönöm, nagyon jólesett a törődésed! – hálálkodott.
- Sajnálom, hogy eddig nem figyeltem rád igazán, viszont boldog vagyok, hogy most, törleszthettem egy picit a csúnya viselkedésemből. Szervusz, Szelíd, pihenj jól!
Mivel időközben beesteledett, elbúcsúztak egymástól. Szelíd már aznap, és másnap is úton-útfélen boldog-boldogtalannak elmesélte, milyen kedvesen bánt vele Hablaty manó. A többiek hitték is, nem is, ami történt. Aztán ki előbb, ki később, de végül mindegyikük megtapasztalta, mennyire megváltozott manó barátjuk. Igen, hiszen nyoma sem volt már az önző, figyelmetlen Hablatynak, a helyébe egy figyelmes, kissé ugyan bőbeszédű, de nagyon szeretnivaló Hablaty lépett! Az erdőlakók boldogan fogadták vissza őt maguk közé, és a manócska többé nem kockáztatta, hogy elveszítse a bizalmukat. Örült, hogy ismét szeretik és megtanulta, hogy ugyanilyen fontos, hogy ő is szeressen!
Gyerekek, ti is hagyjátok, hogy szeressenek, és mindig viszonozzátok a szeretetet, amit kaptok! Higgyétek el, a szeretetnél nincs fontosabb! Jóéjt, szép álmokat, szerető csókokat!
Kati katica kalandjai
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virágos mező, melynek közepén nyílt egy szép szál piros tulipán.
Épp felkelőben volt a napocska, mire a tuli lassan tárogatni kezdte szirmait, és halk, gyöngéd hangon szólongatta kis lakóját:
- Kati, Katinkám, jó reggelt kis Katicám, hajnal hasadt, ideje felébredned!Friss harmatcseppet hullajtott a bogárka arcába, mire egyből kifutott annak szeméből az álom.
- Jó reggelt Tuli barátom! Igazad van, készülődnöm kell, hisz ma van a nagy nap! Hamar el kell készülnöm a nektártortával!Katicának ugyanis szülinapja volt, s várta a barátait, hogy együtt ünnepelhessenek.
Nemsokára meg is érkezett az első vendég, Hangyóca. Ropogós morzsadarabkát hozott ajándékba. Őt követte Pókica, aki puha takarót szőtt az ünnepeltnek, majd megjött Pilka, a pillangó is, ő virágpor púderrel lepte meg Katicát. Végül Prücsök-tücsök és Migu-csigu zárták a sort: zenés előadásukkal fokozták a jó hangulatot. Prücsök hegedűlt, Migu pedig verte a tam-tamot dió-dobján.
- Boldog szülinapot Katinka! - kiáltották kórusban. Estig táncoltak, cseverésztek, majd heherészve heverésztek. A nektártorta mind elfogyott, s a nap is lassan lenyugodott, így a kis társaság elbúcsúzott.Tuli kelyhébe bújva Kati elégedetten felsóhajtott:
- Csodás szülinapom volt, igaz? Zárd hát össze szirmaid, térjünk együtt nyugovóra! - kérte kedvesen. Csakhogy Tuli ezúttal nem teljesítette a kérését, s nem hajtotta óvó szirmait a kis bogár fölé, csupán csöndesen annyit mondott:
- Örülök, hogy jól sikerült a napod, kicsi Katicám. Ne haragudj, de túl gyönge vagyok ahhoz, hogy szirmaim összehajtsam, talán beteg leszek.
- Jaj, Tuli, miért nem szóltál hamarabb, hogy nem vagy jól? - Katica azonnal felkelt s aggódva repdesett barátja körül. Hozott neki friss vizet a közeli patakból, locsolgatta, cirógatta egész éjszaka. Sajnos, hiába!
A tulipán élénk piros szirmai reggelre bágyadt rózsaszínné halványultak.
- Édes Tulpikám, mondd, hogyan segíthetnék rajtad? - kérdezte könnyes szemmel Katica.
- Messze innét, túl a dombon, s az erdőn van egy nagy víz, annak közepén áll egy sziget. Ott él a csodatévő szivárványrózsa. - suttogta cérnavékony hangon a virág. - Talán ő tudna segíteni rajtam.
- Megyek már, repülök is, tarts ki pajtás! - kiáltotta a kisbogár, és nyomban útnak indult.
Egy teljes napja nem aludt, de bánta is ő! Szállt, suhant sietve át a réten, fel a dombon, keresztül az erdőn! Amint a víz felett haladt, már alig-alig verdesett szárnyaival, mikor egyszerre megpillantotta a szigetet!
Utolsó erejével küzdötte el magát a partig, ahol végre megpihenhetett.Pár percig ziláltan fújtatott:
- fúh, püh, fúh, püh! Majd eszébe jutott szenvedő barátja, összeszedte magát, s bár repülni zsibbadt szárnyaival már nem tudott, hamar továbbvándorolt.
Ahogy ment, mendegélt nem győzte bámulni a sziget szépséges virágait. Hanem egyszerre megpillantotta mind közül a legszebbet: a szivárványrózsát! Szirmai százféle színben pompáztak, csakúgy káprázott a szeme a kis Katicának, ahogy ránézett!
- Végre, megleltelek, csodatévő szivárványrózsa! Kérlek, segíts az én szegény Tuli barátomon! -szakadt ki belőle.
- Tudom, tudom kedves Katicabogár! Tudom, mi a baj! Te nagyon szeretheted őt, hisz milyen messzire elvándoroltál, hogy megmentsd! Vidd haza neki ezt a kis fiolát, élet-elixír van benne! Hintsd meg vele szirmait, s nyoma sem marad a betegségének!
- Köszönöm, jóságos Szivárványrózsa, repülök is, hogy mihamarabb átadhassam a gyógyírt!
Katinka hálás szívvel vágott neki a visszaútnak, a gondolat, hogy segíthet barátján, megsokszorozta erejét.
- Tuli, Tulpikám! Megérkeztem! - kiáltotta már messziről. Ahogy odaért, rálocsolta barátjára az elixírt, és Tuli azonnal jobban lett.
- Köszönöm, pajtás! Megmentettél! Új életre keltem, oly erősnek érzem magam, mint tán még soha!
Miközben örvendeztek, rájuk esteledett. A piros tulipán hálásan körülölelte Kati bogarat szirmaival, aki annak biztonságos kelyhében a fáradtságtól egy pillanat alatt mély álomba merült, így már nem hallhatta barátja meleg szavait: köszönöm, amit értem tettél, soha nem felejtem el! Jóéjszakát Kisbogár, aranyosat álmodjál!
Bizony, gyerekek! Jó tudni, hogy számíthatsz a barátaidra, ha baj van! Ne feledd, mindig úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak! Jók legyetek, nagyra nőjetek! :-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
